(Azaz talán most meg tudom magyarázni, mitől vagyok én annyira motiválatlan.)
Braskó Csaba írása
A legutóbbi levelemben arról írtam, mi történik akkor, amikor együtt dolgozom egy ügyféllel. Most pedig arról írok, mi történik akkor, amikor valakivel nem tudok együtt dolgozni.
Az
én munkám ugyanis akkor kezdődik, amikor valaki tudja, hova akar
eljutni. amikor pontosan tudja, hogy mit akar. Amikor van egy
jövőképe. Sajnos azonban gyakori eset, hogy az ember nincs
tisztában ezzel. Szeretne kezdeni magával valamit, de nem tudja
pontosan, hogy mit. Érzi ő, hogy többre hivatott, de nem tudja
még, mire. Sejti, hogy a cégében van potenciál, de nem biztos
benne, hogy mi is az.
Úgy
tűnik vannak emberek, akik szeretnének tenni valamit, de nem
tudják, mit.
Mit
tegyen valaki aki nem tudja, mit tegyen? Merre induljon, aki nem
tudja, hova akar menni?
Ha
kezedbe veszel egy sikerkönyvet, akkor az égvilágon semmilyen
segítséget nem fogsz
ehhez kapni, ugyanis az összes azzal kezdődik, hogy találd ki, mi
az, amit akarsz. A sikerszerzők azért nem
tudnak neked ebben segíteni, mert ez a probléma nem ilyen jellegű.
Az
ember természeténél fogva tudja, hogy mit akar. Nézz meg egy
kisgyereket: sohasem unatkozik. Mindig tudja, mi érdekli, mivel
szeretne játszani, kivel szeretne együtt lenni. A kisgyerek
gátlástalanul megmondja, ha valaki szép, és azt is, ha valaki
büdös. A kisgyerek tehát tisztában van a vágyaival, tisztában
van a körülötte lévő világgal, és el tudja dönteni, hogy mit
akar. Azonban - ahogy arról már egy korábbi levélben írtam - a
kisgyerek rabszolga is egyben: nem tehet meg mindent, amire vágyik.
Akkor kell lefeküdnie aludni, ha azt a szülei diktálják, akkor
kell ennie, amikor azt megmondják neki, fel kell vennie a sapkát
akkor is, amikor ő nem akarja, és akkor is fogat kell mosnia, ha az
neki nem tetszik. A kisgyerek részben a saját érdekében válik
rabszolgává, hiszen az egészsége múlik rajta, hogy tiszták
legyenek a fogai és jól felöltözzön a hidegben. Ugyanakkor
részben azért is válik rabszolgává, mert a szüleinek így
kényelmes.
Egyetlen
szülőtől sem elvárható, hogy napi 24 órában a gyerek
rendelkezésére álljon, hiszen akkor ő válna rabszolgává.
Szükséges tehát egyfajta egyensúly, amit persze néha nem könnyű
megtalálni. Amikor pedig nem sikerül, akkor az okozhat problémákat
felnőttkorban.
Ugyanis
amikor a szülő túlzott alkalmazkodást vár a gyerektől, akkor a
gyereknek meg kell tanulnia lemondania a saját vágyairól.
A
gyerek nem tudja másképp kezelni ezt a helyzetet. Ugyanolyan ez,
mint a szobatisztaság: kell egy bizonyos kor, egy bizonyos érettség,
amire megtanulja használni a megfelelő izmait. Addig maximum annyit
tudna tenni a gyerek, hogy nem eszik és nem iszik, így nincs mit
kipisilni. Pontosan ugyanez a helyzet a vágyakkal is. Ha a gyereknek
azt mondja a szülő, hogy nem játszhat a homokozóban annyit,
amennyit ő szeretne, akkor a gyerek csak egyetlen dolgot tud tenni:
valahogy megtanulja lekapcsolni a homokozás iránti vágyait.
Ez
nem egészen pontos így. A gyerek kétféle dolgot tud tenni:
megküzd a vágyaiért, vagy alkalmazkodik. Természetesen a küzdelem
ilyen esetben rendszerint kudarcra van ítélve, és emiatt a gyerek
több-kevesebb küzdés után inkább az alkalmazkodás felé fordul,
mégpedig azért, hogy elkerülje azt az óriási fájdalmat, amit a
vágyainak a beteljesületlensége, és a küzdelem kudarca jelent.
Ha
a szülő annak érdekében, hogy az ő élete kényelmes legyen, sok
dologban kezdi korlátozni a gyereket, akkor a gyerek nagyon nagy
gyakorlatra tesz szert a vágyainak az elfojtásában. Minél
gyakorlottabb lesz ugyanis, annál több fájdalomtól tud
megszabadulni ezáltal. A csapda persze az, hogy mivel ezt a
viselkedést a túlélésünk miatt, és az óriási fájdalom
elkerülése érdekében alakítottuk ki, ezért aztán nem mondunk
le erről felnőttkorunkban sem.
Ez
az egyik legkézenfekvőbb oka annak, ha valaki felnőttként nem
tudja, mit akar.
Mert
gyerekként megtanulta, hogy sokkal biztonságosabb elfojtania a
vágyait. A különös az egészben az, hogy az ilyen emberek meg
vannak győződve róla, hogy nekik teljesen normális és átlagos
gyerekkoruk volt. Ez természetes eredménye ennek a lelki
folyamatnak, hiszen pont az a lényege az egésznek, hogy
megszabaduljanak a fájdalmas emlékektől. Pontosan azért nem
emlékeznek arra, hogy milyen rossz élmények érték őket
gyerekként, mivel hatásos módszert alakítottak ki magukban az
alkalmazkodásra. Ennek
a végeredménye, hogy kapunk egy felnőtt embert, akiben nincs
igazán erős ambíció, és még arról is meg van győződve, hogy
az ő gyerekkora egészen átlagos volt.
Ilyen
helyzetben nem segítenek a sikerkönyvek, hiszen ilyenkor először
is vissza kell szerezni azt a képességünket, hogy kapcsolatot
tudjunk teremteni a vágyainkkal. Erre leghatékonyabb módszer a
terápia. A terapeuta munkája az, hogy megmutassa nekünk, létezik
egészséges, normális, kiegyensúlyozott kapcsolat két ember
között. Létezik olyan kapcsolat, amiben kimondhatjuk, amit
gondolunk anélkül, hogy szégyellni kellene magunkat. Létezik
olyan kapcsolat, ahol örülnek a vágyainknak. Ezt kizárólag egy
ember tudja megmutatni nekünk, ez nem megtanulható könyvekből. Ez
a folyamat van akinél hosszabb, van akinél rövidebb ideig tart,
azonban amint
ezt a megtapasztalást képesek vagyunk a mindennapi életünkbe is
átvinni, akkor többé már nem lesz szükségünk arra, hogy
elnyomjuk a vágyainkat.
Ezen
a ponton jön az a tanulási folyamat, aminek során ténylegesen
megtörténik a vágyaink "újraélesztése". Itt a régi
gyerekkori reflextől kell megszabadulni, miszerint a vágyainkat nem
kell komolyan venni. Nyilvánvalóan ha a szüleink nem vettek minket
komolyan, akkor mi magunk sem vesszük magunkat komolyan. Ezért a
gyakorlás lényege, hogy elkezdjük magunkat komolyan venni.
A
saját vágyaikat rutinosan elfojtó emberek nagy része általában
inkább abban jó, hogy azt tudja, mi az, amit nem akar, és csak
kevésbé van tisztában azzal, mit is akar. Ezért érdemes azzal
kezdeni, hogy megszüntessük azokat a dolgokat magunk körül, amit
nem akarunk. Egy jó gyakorlat erre, ha előveszünk egy papírt, és
felírunk rá néhány olyan dolgot, ami zavar minket. Például ha
zavar, hogy a párunk mindig hangosan zörög a kulccsal, ha a főnök
esténként sms-eket küld, ha a szomszéd hajnalban nyírja a füvet,
akkor ezeket mind írjuk össze egy darab papírra. Ezután pedig
vegyük komolyan magunkat, és kezdjük el kipipálni a listán a
tételeket, azaz kezdjünk el megküzdeni azokért a dolgokért, amik
nekünk fontosak.
Ilyenkor
ha törik, ha szakad, be kell bizonyítani magunknak, hogy erre
képesek vagyunk.
Rá
kell venni a párunkat, hogy ne zörögjön a kulccsal, a főnököt
arra, hogy ne küldözgessen üzeneteket munkaidőn kívül, a
szomszédot arra, hogy normális időben nyírja a füvet, és így
tovább. Ezzel három dolgot tanítunk meg magunknak. Az első, hogy
a
küzdelemnek van értelme,
nem úgy, mint gyerekkorunkban, amikor az erőviszonyok miatt
kudarcra voltak ítélve a próbálkozásaink. A második, hogy
képesek vagyunk elérni, hogy a környezetünk a vágyainknak
megfelelően alakuljon, azaz önbizalomra
tudunk szert tenni.
A harmadik pedig az, hogy megtanítjuk magunknak, hogy érdemes
vágyni dolgokra, és nem kell ezekről többé lemondanunk, hiszen a
vágyaink végül elérhetőek.
Ekkor
kezdődhet az én munkám.