MIT TEGYÜNK, HA NEM TUDJUK, MIT TEGYÜNK?

(Azaz talán most meg tudom magyarázni, mitől vagyok én annyira motiválatlan.)

Braskó Csaba írása

A legutóbbi levelemben arról írtam, mi történik akkor, amikor együtt dolgozom egy ügyféllel. Most pedig arról írok, mi történik akkor, amikor valakivel nem tudok együtt dolgozni.

Az én munkám ugyanis akkor kezdődik, amikor valaki tudja, hova akar eljutni. amikor pontosan tudja, hogy mit akar. Amikor van egy jövőképe. Sajnos azonban gyakori eset, hogy az ember nincs tisztában ezzel. Szeretne kezdeni magával valamit, de nem tudja pontosan, hogy mit. Érzi ő, hogy többre hivatott, de nem tudja még, mire. Sejti, hogy a cégében van potenciál, de nem biztos benne, hogy mi is az.

Úgy tűnik vannak emberek, akik szeretnének tenni valamit, de nem tudják, mit.

Mit tegyen valaki aki nem tudja, mit tegyen? Merre induljon, aki nem tudja, hova akar menni?

Ha kezedbe veszel egy sikerkönyvet, akkor az égvilágon semmilyen segítséget nem fogsz ehhez kapni, ugyanis az összes azzal kezdődik, hogy találd ki, mi az, amit akarsz. A sikerszerzők azért nem tudnak neked ebben segíteni, mert ez a probléma nem ilyen jellegű.

Az ember természeténél fogva tudja, hogy mit akar. Nézz meg egy kisgyereket: sohasem unatkozik. Mindig tudja, mi érdekli, mivel szeretne játszani, kivel szeretne együtt lenni. A kisgyerek gátlástalanul megmondja, ha valaki szép, és azt is, ha valaki büdös. A kisgyerek tehát tisztában van a vágyaival, tisztában van a körülötte lévő világgal, és el tudja dönteni, hogy mit akar. Azonban - ahogy arról már egy korábbi levélben írtam - a kisgyerek rabszolga is egyben: nem tehet meg mindent, amire vágyik. Akkor kell lefeküdnie aludni, ha azt a szülei diktálják, akkor kell ennie, amikor azt megmondják neki, fel kell vennie a sapkát akkor is, amikor ő nem akarja, és akkor is fogat kell mosnia, ha az neki nem tetszik. A kisgyerek részben a saját érdekében válik rabszolgává, hiszen az egészsége múlik rajta, hogy tiszták legyenek a fogai és jól felöltözzön a hidegben. Ugyanakkor részben azért is válik rabszolgává, mert a szüleinek így kényelmes.

Egyetlen szülőtől sem elvárható, hogy napi 24 órában a gyerek rendelkezésére álljon, hiszen akkor ő válna rabszolgává. Szükséges tehát egyfajta egyensúly, amit persze néha nem könnyű megtalálni. Amikor pedig nem sikerül, akkor az okozhat problémákat felnőttkorban.

Ugyanis amikor a szülő túlzott alkalmazkodást vár a gyerektől, akkor a gyereknek meg kell tanulnia lemondania a saját vágyairól.

A gyerek nem tudja másképp kezelni ezt a helyzetet. Ugyanolyan ez, mint a szobatisztaság: kell egy bizonyos kor, egy bizonyos érettség, amire megtanulja használni a megfelelő izmait. Addig maximum annyit tudna tenni a gyerek, hogy nem eszik és nem iszik, így nincs mit kipisilni. Pontosan ugyanez a helyzet a vágyakkal is. Ha a gyereknek azt mondja a szülő, hogy nem játszhat a homokozóban annyit, amennyit ő szeretne, akkor a gyerek csak egyetlen dolgot tud tenni: valahogy megtanulja lekapcsolni a homokozás iránti vágyait.

Ez nem egészen pontos így. A gyerek kétféle dolgot tud tenni: megküzd a vágyaiért, vagy alkalmazkodik. Természetesen a küzdelem ilyen esetben rendszerint kudarcra van ítélve, és emiatt a gyerek több-kevesebb küzdés után inkább az alkalmazkodás felé fordul, mégpedig azért, hogy elkerülje azt az óriási fájdalmat, amit a vágyainak a beteljesületlensége, és a küzdelem kudarca jelent.

Ha a szülő annak érdekében, hogy az ő élete kényelmes legyen, sok dologban kezdi korlátozni a gyereket, akkor a gyerek nagyon nagy gyakorlatra tesz szert a vágyainak az elfojtásában. Minél gyakorlottabb lesz ugyanis, annál több fájdalomtól tud megszabadulni ezáltal. A csapda persze az, hogy mivel ezt a viselkedést a túlélésünk miatt, és az óriási fájdalom elkerülése érdekében alakítottuk ki, ezért aztán nem mondunk le erről felnőttkorunkban sem.

Ez az egyik legkézenfekvőbb oka annak, ha valaki felnőttként nem tudja, mit akar.

Mert gyerekként megtanulta, hogy sokkal biztonságosabb elfojtania a vágyait. A különös az egészben az, hogy az ilyen emberek meg vannak győződve róla, hogy nekik teljesen normális és átlagos gyerekkoruk volt. Ez természetes eredménye ennek a lelki folyamatnak, hiszen pont az a lényege az egésznek, hogy megszabaduljanak a fájdalmas emlékektől. Pontosan azért nem emlékeznek arra, hogy milyen rossz élmények érték őket gyerekként, mivel hatásos módszert alakítottak ki magukban az alkalmazkodásra. Ennek a végeredménye, hogy kapunk egy felnőtt embert, akiben nincs igazán erős ambíció, és még arról is meg van győződve, hogy az ő gyerekkora egészen átlagos volt.

Ilyen helyzetben nem segítenek a sikerkönyvek, hiszen ilyenkor először is vissza kell szerezni azt a képességünket, hogy kapcsolatot tudjunk teremteni a vágyainkkal. Erre leghatékonyabb módszer a terápia. A terapeuta munkája az, hogy megmutassa nekünk, létezik egészséges, normális, kiegyensúlyozott kapcsolat két ember között. Létezik olyan kapcsolat, amiben kimondhatjuk, amit gondolunk anélkül, hogy szégyellni kellene magunkat. Létezik olyan kapcsolat, ahol örülnek a vágyainknak. Ezt kizárólag egy ember tudja megmutatni nekünk, ez nem megtanulható könyvekből. Ez a folyamat van akinél hosszabb, van akinél rövidebb ideig tart, azonban amint ezt a megtapasztalást képesek vagyunk a mindennapi életünkbe is átvinni, akkor többé már nem lesz szükségünk arra, hogy elnyomjuk a vágyainkat.

Ezen a ponton jön az a tanulási folyamat, aminek során ténylegesen megtörténik a vágyaink "újraélesztése". Itt a régi gyerekkori reflextől kell megszabadulni, miszerint a vágyainkat nem kell komolyan venni. Nyilvánvalóan ha a szüleink nem vettek minket komolyan, akkor mi magunk sem vesszük magunkat komolyan. Ezért a gyakorlás lényege, hogy elkezdjük magunkat komolyan venni.

A saját vágyaikat rutinosan elfojtó emberek nagy része általában inkább abban jó, hogy azt tudja, mi az, amit nem akar, és csak kevésbé van tisztában azzal, mit is akar. Ezért érdemes azzal kezdeni, hogy megszüntessük azokat a dolgokat magunk körül, amit nem akarunk. Egy jó gyakorlat erre, ha előveszünk egy papírt, és felírunk rá néhány olyan dolgot, ami zavar minket. Például ha zavar, hogy a párunk mindig hangosan zörög a kulccsal, ha a főnök esténként sms-eket küld, ha a szomszéd hajnalban nyírja a füvet, akkor ezeket mind írjuk össze egy darab papírra. Ezután pedig vegyük komolyan magunkat, és kezdjük el kipipálni a listán a tételeket, azaz kezdjünk el megküzdeni azokért a dolgokért, amik nekünk fontosak.

Ilyenkor ha törik, ha szakad, be kell bizonyítani magunknak, hogy erre képesek vagyunk. Rá kell venni a párunkat, hogy ne zörögjön a kulccsal, a főnököt arra, hogy ne küldözgessen üzeneteket munkaidőn kívül, a szomszédot arra, hogy normális időben nyírja a füvet, és így tovább. Ezzel három dolgot tanítunk meg magunknak. Az első, hogy a küzdelemnek van értelme, nem úgy, mint gyerekkorunkban, amikor az erőviszonyok miatt kudarcra voltak ítélve a próbálkozásaink. A második, hogy képesek vagyunk elérni, hogy a környezetünk a vágyainknak megfelelően alakuljon, azaz önbizalomra tudunk szert tenni. A harmadik pedig az, hogy megtanítjuk magunknak, hogy érdemes vágyni dolgokra, és nem kell ezekről többé lemondanunk, hiszen a vágyaink végül elérhetőek.

Ekkor kezdődhet az én munkám.

JELEN!

Hú, de régen… Na mindegy.

Szóval amikor visszajöttem, itt volt egy colos srác, akit még nem láttam előtte. Piskótával kínált (butter cake), a csajok meg nagyon finom konyakkal, úgyhogy elvoltam, mint a befőtt, de aztán persze már alig vártam, hogy felszivárogjak ide, mint a hagymaszag. Beszélgetni úgysem akartam volna velük, meg ők sem velem, mert bonyolult lett volna angolra fordítani a dolgokat, így lengyelül tudtak dumálni egymással.

Reggel meglepve láttam, hogy a két csaj a kanapén alszik. Mi ez? Ennyire udvariasak akartak lenni a sráccal, hogy inkább ők alszanak kint ketten, hogy a csávó egyedül elférjen az ágyban? Aztán eltűntek. Ők elköltöztek, a pasi maradt. Hiányoznak.

(Aztán a srác is elbútorozott egy pár hete. Nem maradt sokáig, ezért kár volt a leszbosziakat kitúrni. Állítólag egy Albert Heijn-ben fog dolgozni. Hát, egészségére!)

Nem számoltam a Húsvéttal, az pedig hívatlanul is eljött.

Itt az a divat, hogy a többnapos ünnepek első napján zárva tartják a boltokat, a másodikon kinyitnak, de rendszerint rövidített műszakban. Engem vasárnap evett be a fene a városba, és akkor is délután. Reménytelennek tűnt, hogy bármilyen kaját beszerezzek, amikor rátaláltam egy cukrászdára. Nem is volt messze az AH-től, pár méter csak. Kint egy D betű volt, de a zacskójukon az áll, hogy Délifrance, bármit is jelentsen. Bementem, és nem bántam meg, mert egy nagyon csinos csaj volt az eladó.

Pontosabban ketten voltak, de valahogy ezen akadt meg a szemem. Talán azért, mert Joan Jett-re hasonlított, őt meg imádom.

Természetesen a kedvencemet teszem ide!

Kértem egy almás pitét, amit ott helyben meg is kajáltam, és isteni finom volt! Meg vettem, úgy emlékszem, 4 croissan-t, mert a negyedik ingyen volt, és a kétféle pizzából 1-1 szeletet. Ezek téglalap alakúak, nem körcikk, tehát tárolni és szállítani is könnyebb volt. Mint kiderült, eléggé egyformának tűntek, a sajt alatt fűszeres darált hús. De ez akkor megmentette az életemet. 3 perc a mikróban, és fogyasztható. Két étkezésre is elég volt.

Másnap aztán csak a Plus-ig mentem be, ott vásároltam kaját, de pár héttel később még megjelentem a Délifrance-ban. Joan emlékezett rám, a másik nem. Nem baj, én sem őrá. Ketten magyaráztuk neki, hogy én voltam az, aki Húsvét vasárnap kajáért mászkált a városban, és újra biztosítottam őket, hogy aznap megmentették az életemet. A másik bögrét ez nem nagyon érdekelte, engem meg az nem, hogy őt nem. Joannak gyönyörű barna szemei vannak. Két almás pitét elvittem, meg egy másik sütit, amiről az derült ki, hogy kávéízű, de mazsola is van benne. A nevét nem tudták megmondani, de az sem érdekelt. Vállig érő barna haja van, és karcsú, nyúlánk alakja.

Mármint a csajnak.

Ide még vissza kell jönnöm egy párszor!

A meló… Hát a meló ugyebár már régen elvesztette a varázsát, napi robotnak tűnik, a köcsög lengyel sofőrökkel pedig csak a gond van. Hol ők késnek, és akkor az természetes, hol én kések, és akkor a morgás van. Hát az anyátok! Persze a kocsiban rajtam kívül mindenki lengyel, így nem is lehet igazam, tehát jobb, ha befogom a pofámat, és leszokom a késésekről. De miután max. pár percről van szó, nem szólhatnak igazából semmit.

Most csütörtökön viszont sikerült vagy negyed órát késnem. Én sem tudom, hogy jött össze! A helyzet az, hogy bármikor megyek zuhanyozni, valakinek mindenképpen akkor kell nyitogatnia a vízcsapot. Ilyenkor mosogatnak, vagy húzzák a vécét, vagy fogat mosnak a konyhában… Valamit mindenképpen csinálniuk kell, amikor én vagyok bent. Persze a meleg víz elmegy, és kell egy pár másodperc, amíg utána is visszaáll arra a hőmérsékletre, amit én állítottam be. Ezzel szépen mindig elmegy az idő. És nem veszik észre, hogy ezért kések!

Marcin, az alfahím nem egyszer rám szólt, hogy most menjek, mert most üres a fürdőszoba. Egyszer túl sokat nyitogatták a csapokat, és amikor kijöttem, odaszóltam neki:

- Beküldesz a fürdőbe, hogy hideg vízzel zuhanyozzak.

Hogy neki nincs hatalma a víz hőmérséklete felett. Megkérdezte, hogy egyfolytában hideg volt-e a víz, és mondtam neki, hogy nem, hanem hullámokban. Ha ebből nem ért, akkor semmiből, de szart rá továbbra is. Pedig ha ennyire szereti – szeretné – az ujját rajta tartani a család ügyeinek az ütőerén (szép képzavar!), hát akkor megszervezhetné azt is, hogy ne legyen elcseszve a fürdésem. De odáig nem jut el az én Osztap Benderem.

Na és csütörtökön a szokottnál is később mentem be, ki volt számolva az időm, és a szokottnál is többet nyitogattak-csukogattak. Egyszer csak azt hallom, hogy bevágják az előszobaajtót, és utána már egyenletesen jött a meleg víz. Na, mondom, végre!

Rövidesen végeztem is, de azért ideges voltam: éreztem, hogy kicsúszok az időből. Nem baj, magukra vessenek, biztos nem lesz pofájuk beugatni, de ha mégis, hát arra fogok hivatkozni, hogy őmiattuk késtem.

Nem volt alkalmam semmire sem hivatkozni, mert nem várt meg a sofőr. Elment a nyavalyás, itt hagyott, és még egy lengyel srácot is. Amikor ő bement az irodába, hogy megkérdezze, hogy most mi lesz, kijött a nő, bemutatkozott, hogy ő Kasha, és ő itt a szállásmanager. És hogy a faszi azért nem várt meg, mert hogy én rendszeresen kések, itt is, és a munkahelyen is, mert ott meg állandóan kávékat meg csokoládékat iszom, amíg a többiek rám várnak az autóban.

Ez sem volt igaz, mert egy csomószor volt, hogy én vártam rájuk az autóban ülve. Egyszer mondjuk várniuk kellett vagy fél órát, mert egyedül én inboundoltam a brigádból, és a végén azt mondták, hogy álljunk neki takarítani. Én el is kezdtem, a többiek meg szépen elszivárogtak, úgyhogy ezzel elment egy fél órám, pedig annak az emeletnek csak a felét csináltam meg. Mertek volna reklamálni, szóltam volna, hogy a másik felét csináltassák meg azzal a tizenvalahány emberrel, akik tiplit vettek! De hát már a floor operator-ok sem voltak ott. Nekem hosszabb lett a munkaidőm fél órával, mint a többieknek. Amikor lejöttem, benéztem a pickingelőkhöz, és láttam, hogy még vannak, akik dolgoznak, így azt hittem, van időm, de akkor sem ittam semmit, hanem kimentem, hogy beülök az autóba olvasni. (Igen, a sötét autóba, éjszaka, mert én azt tablet PC-n csinálom.) De kiderült, hogy azt a brigádot már egy fél órája elengedték. Ludwig volt a sofőr, aki hússzal ment Goudában, amikor azt hittem, perceim vannak arra, hogy a gyógyszeremhez jussak. Nem akkor utáltam meg, nekem már eleve nem volt szimpatikus, és ez gondolom kölcsönös lehet. Mellette ült a nője, akit már a múltkor is fuvarozgattunk egyik egyik benzinkúttól a másikig. (Hogy is van a maszek fuvarokkal kapcsolatos szabály? Úgy, hogy tilos!) Beszólt a pasi is, meg a csaj is, én annyit mondtam, hogy dolgoztam. A faszi mondott valamit lengyelül, én meg magyarul válaszoltam neki, hogy neked is. Ebben maradtunk, más szó nem esett. És most végre bosszút állhatott.

Egen, negyed óra késés valóban elég durva, és ezért nem is rá tudtam haragudni, hanem Marcinra, hogy miért nem bír rendet tartani a lakásban, ha már beleugat mindenbe. Másnap nem is szóltam hozzá. (Micsoda büntetés! Szerintem csak röhögött a markában.) De hát ezt nem lehet sokáig csinálni, úgyhogy újra beszélőviszonyban vagyunk.

Jó hír viszont, hogy a fiatalok – Kamil és Kasha – költözni akarnak, és rám is gondoltak. Kamillal dumáltunk erről. Azt mondta, hogy hiába kérdezte M.-ékat, csak hümmögtek. Ezt jó jelnek tartom, mert azt jelenti, hogy nincs kedvük jönni, de mondani persze nem mondtam.

A ház, amit 600-ért bérelnénk, valahol Kaatsheuvel oldalában van, méghozzá nem is messze Droomgaard-tól, attól talán délre valahol. A telefonján mutatott róla képet. Gyakorlatilag ugyanaz a bungaló, 3 hálóval, csak nem fehér, hanem kék. Nekem mindegy, csak elég távol legyünk a migránsoktól!

Vajon végül ki lesz a harmadikban?

Mindhármunknak van bringája, tehát a közlekedés megoldva. Persze a rezsiért külön kell fizetni, és még havi harmincért állítólag elég jó wifit adnak, de akkor is olcsóbban jövünk ki, és nem függünk többet az autóvezetőktől. Bár már ott tartanánk!

Tegnap, vagyis vasárnap érkezett egy bucifejű lengyel, ő fog a colos helyén lakni. Valami Macseknak hívják – nem vicc!

Nem is szoba az, hanem átjáróház.

Éjfél után szépen, halkan elment a Net sétálni, és még azóta sem bírt hazatérni. Próbáltam elérni a gépről a routert, de lusta és türelmetlen vagyok végigpróbálgatni a lehetőségeket, miután a 4 legvalószínűbb nem jött be, ezért úgy döntöttem, hogy kaja után bemegyek a városba, és ott keresek egy helyet, ahol van szabad wifi, és feladom végre a blogot, hadd olvassatok.

Ja, a kaja! Tegnap éppen szartam (hát bocsi, csak ittam egy kis konyakot, és ilyenkor… tudod!…), amikor hallom, hogy csengetnek. Meg voltam róla győződve, hogy valamelyiknek valamelyik lengyel haverja jön megint, de nem, mert a magyar pár keresett meg engem.

Ők is a DocDatában dolgoznak, de hátul, egy másik (harmadik? negyedik?) cégnél, ami magyarul méhkaptárt jelent. Pontosabban dolgoztak, és most elköltöznek „privátba”. Később lehet, hogy visszamennek Mo.-ra, de remélem, hogy ezt rosszul értettem. Na és hoztak egy hatalmas szatyor kaját, hogy ők nem akarják elvinni, de teli volt mindenféle levesporral, pop cornnal, fűszerekkel, pezsgőtablettával… Meg volt a közepén egy félliteres vodkás üvegben igazi házi pálinka!

Na és volt 3 doboz rizs is, meg egy üveg Uncle Ben's, úgyhogy nagy elhatározásomban meghívtam a házat egy rizses csirkére, már csak csirkemellfilét kellett venni hozzá. Persze azt is én vettem, két dobozzal, á 85 deka és €5.50. Vagyis több mint másfél kilót kaptam 11 euróért. De tegnap valahogy elmaradt a főzőcske, így ma csinálta meg Marcin.

Most kajáltam be egy hatalmas adagot. És persze már elég késő van ahhoz, hogy elmenjek netezni. La Place fél 7-ig van nyitva, ha most rögtön elindulok, talán éppen látom bezárni.

Holnap délelőtt lesz az alkalom, hacsak addig nem jön meg ez a szar wifi ide Elzenhofba. Hát sajnálom!