KÉPZAVAR

Szombat este, amikor visszajöttem, buliszag volt a lakásban. Ott volt mindenki: Marcin, az alfahím a nőjével, Malwinkával. Megölelt a csaj, nagyon jólesett. Kamil a picike Kaszával (jaj, hadd írjam Kashának!), a két leszboszi, meg egy magas srác, akiről azt hittem, valakinek a meghívott vendége.

Marcin kérdezte, hogy hogy telt a két hét, de inkább a visszaútról meséltem neki. Amikor ahhoz a részhez értem, hogy a cigánygyerek megkínált pálinkával, felállt és azt mondta:

- Ez mind átverés (bullshit)! Nem hiszem el, hogy egy cigány pálinkával kínál!

Mindezt halál komoly pofával. Neki ilyen a humora, de én tökjót nevettem rajta. Aztán elmeséltem nekik még azt is, hogy az egyik német benzinkútnál sok volt a kerítés, nem tudtam kimenni a zöldbe, kénytelen voltam az angol vécét használni. Volt egy kéteurósom, meg némi apró, de valóban aprók, egy- és kétcentesek. Azokat itt el lehetett volna költeni, annyi viszont nem volt, hogy elég legyen az automatába. 70 centtel működött, és kiadott egy kártyát ötvenről, amit le lehetett vásárolni. Nem csak ott, hanem akármelyik kútnál, ami az ő nevüket viseli, persze megint elfelejtettem megnézni, de úgysem járok sokat Németországban. Mindenesetre értelmes volt ott elkölteni, hiszen a fene sem tudja, hol állunk meg legközelebb. Viszont így, hogy 20 centtel rövidebb lett a büdzsé, nem jött ki egy kapuccsinó. A cigány srác állt mögöttem, és kipótolta a pénzt úgy, hogy az ő kávéjának az árát is odaadta a kiegészítő apróval együtt.

Amikor odaálltunk a kávéautomatához a két zsetonnal, ami egyébként kísétetiesen hasonlít a droomgaardi mosózsetonhoz, láttuk, hogy az egy feketekávé kivételével, amit ő ivott, minden egy árban van. A fekete 2.30, a többi 2.70. Tehát itt vesztett 40 centet, meg még amit nekem adott, sőt a kártyát sem vette el az automatából. Bementem a vécé előterébe, és láttam, hogy kilóg egy a gépből. Kivettem és odaadtam neki. Persze utólag nem sokat ér vele, de majd ha legközelebb Németországban jár, és éppen annál a hálózatnál… Szóval elteheti emlékbe.

Aztán amikor ahhoz a részhez értem, hogy egy cigánytól pénzt kaptam, Marcin ismét felállt, hogy hatásosabb legyen a szentenciája, és ezt mondta:

- Egy cigány pénzt adott neked? Ez a legnagyobb átverés! Ezt már senki nem fogja neked elhinni. Attila, menjél aludni, mert részeg vagy! - és kiment a nappaliból.

Gurultam a röhögéstől!

Kedden volt az első munkanapom. Úgy volt, hogy aznap és pénteken délutános vagyok, ami azt jelenti, hogy 15:30-tól éjjel 1-ig, de úgyis előbb lesz vége. Ilyenkor meg kell várni a pickingelőket, mert az autó is csak 1 után érkezik (volt, hogy 2 után jött), és persze ezt az időt már nem fizetik. A két középső napom, szerda és csütörtök reggel 10-től 15:30-ig szólt volna, és az benne a szopás, hogy alig tudsz aludni. Ugyais ilyenkor kint kell lenni sokszor fél 9-kor az autónál. Számold ki! Ha negyed 2-kor elvisz a kocsi, 2 után érsz be Elzenhofba. Be a házba, pisi, minden, és ha rögtön lefekszel, talán tudsz aludni 5 órát, és máris mehetsz vissza gályázni. Azért ez nem annyira európai!

De hát akkor ki fog internetezni? És ha rögtön lefekszem, nem is biztos, hogy el tudok aludni.

Kedden a 10-es hallban a 4. emeleten kezdtem. Odajön a vörösre festett hajú, apró termetű, szétcigarettázott hangú nő, az egyik a zöld sasok közül (ld: Lengyelország megmutatja igazi arcát) és azt mondja, hogy beszélni akar velem. Persze éppen akkor mentem oda a vízgéphez, egy fokkal jobb lett volna, ha éppen lázas munkában talál, de hát ilyen az élet. Mondom neki, hogy tessék.

Hogy a kompjúter kidobta az én nevemet (is, mert egy aránylag rövid lista volt nála), hogy nem teljesítem a normát. Mert van egy norma, óránként 150 árucikket (item) kell a helyére tenni, az én rátám pedig 75.

Hm… Az pont a fele.

És hogy szedjem össze magam, mert ez nagyon alacsony, és csak azért szól, mert ha egy nap kirúgnak, akkor ne azt kérdezzem, hogy mi ez a szar (what the fuck is this).

Na, jól van akkor, már nem is hiányzott más a boldogságomhoz! Pont most hoztam ki magammal mégegy sporttáskát, meg a biciklit, ha költözni kell, hát az nagy szopás. És hova? Mert nem akarok visszamenni Magyarországra. Dánia? Vagy Ausztria?

El lett cseszve a napom, és az csak a jobbik eset, ha csak a napom. Törtem a fejem, mi a fenét lehetne csinálni. Jó, hogy általában nem szünetben megyek ki kakálni, hanem amikor rámjön, meg nekem az a jó, hogyha a cég fizeti a szarásomat, de ha ezt kihagyom, akkor sem tudok kétszeres sebességre gyorsulni! Az a sok apró szar, amikkel rohangálni kell, elviszi az időt. Még ha nem is lenne saját helyük, keresnék nekik újat, ahhoz nem kéne oda-vissza bejárni az egész emeletet. Bezzeg milyen jó volt a másodikon a könyvekkel!…

Éjjel, amikor vége volt a melónak, bekapcsoltam a telefonom, és jött egy sms, hogy a másnapi beosztásomat reggeliről délutánira cserélték. Ezt már az itteni OTTO csinálta, nem az, aki részegen vagy beszívva Venloban (vagy Venrayben, ezt sosem tudom) megcsinálja az eredetit.

Szerdán a white boardnál láttam, hogy a 3. szintre vagyok beosztva. Kérdeztem a Halászjutkát, mert utánajártam, hogy ő csinálja a beosztást (a másik zöld sas!), hogy nem tud-e legközelebb a könyvekhez tenni, mert ott feljavíthatnám a rátámat, de azt mondta, hogy a 3. nem vészes.

Nem vészes, mi?! A sok apró kozmetikai biszbasszal! Hát kösz szépen! Belehúztam, amennyire tudtam, de hát ki a fene tud kétszer olyan gyorsan dolgozni? Menjenek a fenébe!

Dániában milyen deviza van?

Amikor éjfél után megérkeztünk, a listáról tudtam meg, hogy csütörtökön is délutános leszek. Ül egy angyal az OTTO irodájában és törődik velem!

Ugyanis így az órám is több, bár nem dolgozzuk ki mind a 9 és felet, és ki tudom aludni magam. Ki tudnám…

Aznap már a másodikra osztottak be, és estefelé megtalált a cigihangú, és megdicsért, hogy milyen jó a rátám (amazing). Nem tudtam megállni, hogy ne hivatkozzak arra, hogy nem kell szétsétálnom az agyam, hanem egy POS (szürke, alacsony, négykerekű doboz) könyvet 10 méteren be tudok inboundolni.

Mert hogy tökmindegy, hogy hová teszed őket, csak beférjenek a helyükre (lokatio). Azon belül semmi nem számít: sem méret, sem téma, semmi. Csak legyenek bent!

Imádom!

Hazafelé Malwin elkérte a sofőr másnapi beosztását, onnan olvasta fel, hogy kiket visz ma. Esküszöm, hogy indulásnak thirteen o'clock-ot mondott, vagyis du. 1 órát! Meg sem néztem a listát, mert minek.

Ma mentem le a lépcsőn, és odaszóltam a békésen ücsörgő Marcinnak:

- 5 perc indulásig!

Elkerekedett szemekkel nézett rám. A csaj kezében megállt a kenőkés.

- 14 órakor!

- Nem Malwina mondta, hogy 13 óra?

Nem, nem, miért mennénk be 2 órával korábban?

Hát mert már volt velem olyan, és bent vártam több mint egy órát, hogy az én munkaidőm elkezdődjön.

Á, nem, az biztosan 2 óra lesz!

Úgyhogy feljöttem ide a kuckómba, és megírtam ezt a blogbejegyzést. Nem vagyok elég hülye, még nagyobbat kell belőlem csinálni?

1000

Ezer darab oldalmegjelenítésnél tartunk. Köszönöm Nektek! :)

ANYÁM

Anyám ma lenne 83 éves.

Nem vagyok nyugodt a tekintetben, hogy mindent megtettem érte, amíg Békásmegyeren haldoklott. Jó, kiganéztam alóla, lemostam, próbáltam valami kaját vagy vizet beleerőltetni - sikertelenül -, de aztán húztam vissza a cellámba és beletemetkeztem a számítógépembe. Nem bírtam látni, ahogy szép lassan kiszáll belőle az élet.

A bátyámnál vagy a sógornőmnél persze ez jóval több volt, de... nem elég. Addig kellett volna mellette lennem, amíg lehetett. Amíg még képes volt beszélni. Gyakorlatilag egyedül kellett szembenéznie az egésszel, és hát nem ettől rettegünk mindannyian?

Még sokáig elbőgtem magam, amikor mindez az eszembe jutott. Kicsit most is. Ő biztos megbocsájtott nekem, de én nem bírok magamnak. És a bátyáméknak sem.

Aztán Edi (anyám húga, hetekkel élte túl őt) halála után a Blaskó család szakított velünk. A két lánya lepattintott minket a Faszbúkon. Engem is, naná. Nem is értem, miért csodálkoztam rajta.

Ők voltak, akik utoljára élve látták anyámat. Délután 2 körül jártak ott, bementek hozzá és még beszéltek vele. Aztán valamit dumáltak bratyóékkal is, már nem fog kiderülni, hogy mit. Ugyanis Ediék - vagyis a lányok - nem beszélnek velünk, isteni Fecóka meg a gyengéd, megértő, halk szavú felesége pedig csak hazudna valami semmitmondót. Szerintem finoman megkapták a magukét, de ezt sosem fogják bevallani. Egyébként is lepereg róluk minden ilyesmi. Bonnie és Clyde, ahogy Juliskám jellemezte magukat.

Aznap bőgve mentem a tanfolyamra. Nem is értem, miért nem maradtam otthon. (Otthon? Az a lakás soha nem volt az otthonom.) Talán ő maga küldött el, hogy ne kelljen végignéznem a haláltusáját. Talán csak bemesélem magamnak. Végül is két nappal korábban egy kézszorítással elbúcsúzott. Akkor is csak kimenekültem előle.

Pontosan tudom, mikor ment el. Már a HÉV-en ültem hazafelé, amikor a bal vállamon egy szorítást éreztem. Pedig nem volt a közelemben senki. Akkor megnyugodtam. Tudtam, hogy már jó helyen van.

Egy másik Korál számot akartam iderakni. Igen, az Anyám, vigasztalj!-t, de attól megint csak kiakadnék. Úgyhogy inkább ezt. Tkp. nekem szól - ki másnak?

HOLIDAY

Tehát a hétfő – az a hétfő – azzal telt, hogy összepakoltam mindent. Igen, mert az a szabály, hogy ha elmész szabira, mindenedet össze kell rámolni, sőt a kulcsot is le kell adni. Nem tudom, mi ebben a pláne, talán az, hogy ha közben elköltözik az OTTO arról a helyről, csak fel kelljen kapni a cuccodat, aztán majd értesítenek, hogy hova mész „haza”. A kulcsot ugyan nem adtam le, de bezsákoltam mindenemet, ill. ami nem fért bele, azt a Pjotr-tól örökölt nagy szatyorba dobáltam. A városban egy telefonboltban kinyomtattam a beszállókártyámat, korán lefeküdtem és forgolódtam, mert nem tudtam elaludni.

Kedden 4:30-ra volt felhúzva a telefonom, de 20 perccel előtte ébredtem Dorota barátnője telcsijére. Az volt a terv, hogy 5-kor indulok, hogy 6-ra tuti kiérjek a vasúthoz, akkor nem késem le a 6:12-es utrechti vonatot. Kapóra jött a csaj korai kelése, mert reménykedhettem abban, hogy kivitetem magam ha nem is az állomásig, de a hídig mindenképpen. Az is negyed óra spór, a gyaloglás nehézségeiről nem is beszélve. Addig-addig molyoltam a nappaliban, hogy nagy nehezen elkészült a bögre. Magától hozta szóba a fuvar lehetőségét, de nem örültem neki, ugyanis arra hivatkozott, hogy ha tegnap szóltam volna, elvitt volna, de neki is sietnie kell, mert elkésik a munkából. Kérdeztem tőle, hogy a hídig sem tudna-e, de mondta, hogy éppen az ellenkező irányba megy.

Ott is van élet? Ki hitte volna! (Egyszer elsétáltam arrafelé, amikor azt hittem, átmehetek a vasúti hídon, és hátha hamarabb találom meg a közértet, és mondhatom, eléggé elvarázsolt világ van arrafelé!)

Felkaptam a zsákom, mert késésben voltam, és igencsak szaporáztam kifelé Elzenhofból. Láttam autókat, amik indulni készültek. Nem mentem oda egyikhez sem, arra apelláltam, hogy majd ha jönnek kifelé, leintem valamelyiket. Nekik csak pár perc, ami nekem negyed óra. Jöttek is, de egyik sem állt meg! Szépen kikerültek és húztak tovább! Jó hangosan szidtam őket, minden lengyel sofőrt, sőt minden lengyelt, kivétel nélkül. Mélységesen csalódtam bennük, és nem örültem egyáltalán, hogy így indul a vakációm.

Miután abban voltam, hogy kések, rohamléptekkel haladtam Gouda Station felé. 43 perc alatt értem oda. Jól leizzadtam, a hátam egy merő víz volt. Kis híján negyed órám maradt, azt azzal töltöttem, hogy megpróbáltam megnyugodni. Végül is nem történt semmi különös, a büdös parasztok csak a formájukat hozták, erre számíthattam is volna.

Kábé időben indultunk, fél 7 körül értünk Utrecht Központira, ahol át kellett mennem a 11b vágányról a 15-ösre, ahol aztán várhattam a többiekkel együtt. Késett a nyavalyás, és ez azért volt ijesztő, mert a hátam mögötti (talán a 16-os?) vágányon indulni készült egy vonat, és a vágányszámokat nem is láttam kiírva. Egy frászban voltam, hogy az lesz az enyém, és a többiek azért olyan nyugodtak, mert ők egy másik vonatra várnak, ami később indul. Megkérdeztem egy csajt, de ő azt mondta, hogy az előttünk lévő a 15-ös.

Hát jó, legyen úgy akkor, próbáljunk megnyugodni! Immár másodszor!

Pár perc késéssel befutott az, amire vártunk, de azért felszálláskor egy melós kinézetű fazontól megérdeklődtem, hogy ez megy-e Eindhovenbe. Igent mondott, leültem, de vigyáztam, hogy még mindig tökvizes pólóm ne nagyon érjen a hátamhoz. A felkelő nap a szemembe sütött.

Vonat- és buszjegy

Eindhovenben az 1. vágányra futottunk be. Maradt a beígért 3 perc a buszindulásig, úgy tűnt, behozta a késést a vonat. Kimentem hát az állomásépület elé, és keresni kezdtem a 401-es buszt, de semmi ilyesmit nem találtam. Egy ott ácsorgót megkérdeztem, aki felhomályosított, hogy az épület másik felén van a buszvégállomás.

Baaaszki!

Ilyenkor persze mindenki szembejön, úgyhogy mire átértem, pont előttem húzott el, amire fel akartam szállni. Egy kiscsajtól megtudtam, hogy van direkt reptéri járat is, ott áll bent. Nosza!
Felszálltam és odakoccantottam a kártyát a leolvasóhoz, felvillant egy nagy nulla. Leültem.

- Ne izgulj, te hülye – mondtam magamnak, - ha elkésel, hát elkésel, nem tudsz mit tenni ellene! Ha meg nem, akkor megint csak feleslegesen görcsöltél.

Órák múlva elindultunk. Igen, eltelt addig vagy három perc is! Az időt, amíg átmentünk a városon, arra használtam, hogy két főtt tojást megpucoltam és megettem két kenyérrel. Volt egy félliteres flakonban vizem, de később akartam inni, nehogy felhígítsa az enzimeket a gyomromban.

A reptér valahogy elég szegényes benyomást keltett. Nem tudom, miért, nem is néztem meg, ez csak egy impresszió volt. Talán a sok film, amit kölyökkorom óta láttam tette, hogy egy repülőteret mindenféle luxussal felszerelt helynek képzel az ember. Napfény, csillogás, pezsgős és koktélos poharak, szőke miniszoknyás csajok. Mindenki boldog, mindenki gazdag. Ferihegy meg ugye magyar, tehát annak nem kell fényűzőnek lennie… De tulajdonképpen nem különbözött sem a magyar, sem a frankfurti reptértől. Úgy tűnik, ezeket egy kaptafára építik.

Még a karórámat is levetették, az acélbetétes topogót meg én kérdeztem meg, hát persze, hogy azt is le kellett húzni! Aztán már a fémkapu után odajött egy szép szál tag és megkérdezte, hogy ez-e az én tatyóm. Mondtam neki, hogy igen, erre azt mondta, vegyem ki belőle a laptopot. Kivettem, ő meg visszavitte azt is, meg a hátizsákomat is újabb röntgenvizsgálatra, de aztán visszakaptam őket. Majdnem hiánytalanul, mert a vizemet azt kivette és kidobta a kukába. Még inni sem engedett belőle. A kajámat meghagyták, kár volt magamba erőltetni a tojglikat.

Én pedig szomjas voltam! Na, mondom, most jöhet az, hogy egymillió forintért – ill. még euróért – vehetek valami löttyöt a presszóban. Kimentem vécére, de nagydologra már nem volt idő. Beálltam a megfelelő sorba, és átkoztam magam, hogy miért nem ittam ki a flakont, mielőtt átvizsgáltak.

Aztán még egyszer megátkoztam magam, és visszamentem a vécébe, hogy onnan, mármint a vízcsapról feltöltekezzem. Hiszen az ingyen van!

Ismét visszaálltam a hosszabbra nőtt sorba, és türelmesen ácsorogtam, amíg egy kisméretű félnéger nőszemély átnézte a beszállókártyáinkat. Nagyon csinos volt! Persze nyilván előfeltétel jelentkezésnél, de végre egy kellemes meglepetés, szinte bearanyozta a napomat, ami akkor még aludt valahol a keleti látóhatár alatt, amikor én a lengyel bagázst szidva meneteltem a folyóparton. Mennyire más volt már a helyzet!

Aztán végre beszállás, és pár perc késéssel start. Erről csináltam is egy 8 perc 50 másodperces HD filmet, de 1.81GB lett, meg sem próbálom feltölteni. Ráadásul a hang késik valamiért, és nem tudom utánaállítani. Előbb hallani, hogy „repülünk”, és utána fordul rá a pofámra az objektív.

A beszállókártya

Mikikém Ferihegy vasútállomáson várt rám. Nem tudtam lebeszélni róla, mindenképpen ki akart jönni elém. Ez is alku eredménye volt, ugyanis a reptéren akart találkozni, de mondtam, hogy ott könnyen elkerüljük egymást. Egy rohadt kávét úgy megittam volna! Addig-addig köröztem, amíg találtam egy méregdrága presszót, ahol 450 forintért kaptam volna egy kapuccsínót. Ennyiért inkább vettem egy buszjegyet, mert a 200-as busz elsőajtós, nem tudtam volna fellógni. Volt egy olyan érzésem, hogy ez megkerüli az egész repülőteret, és ha tudtam volna, hogy merre induljak, gyalog hamarabb odaértem volna a vasútállomásra, de hát mindegy volt már, lélekben amúgy is fel kellett készülnöm Magyarországra és Fülöp Miklósra.

Az a 11 nap, amit Hunniában töltöttem, elég gyorsan elszállt. Persze reggeltől estig hallgatnom kellett a cigányorbánt, meg az ő zsidó bandáját, és hogy ne csodálkozzak azon, hogy így elbaszták ezt az országot. Egyetlen napra sem maradtam egyedül, és ezért nagyon kellett törnöm a fejem, hogy ne maradjon ki semmi fontos, amiért ideutaztam. Az első dolgom az volt, hogy elmentem a MagNet Bankba az Astoriához és kivettem az összes pénzt. Kicsivel több, mint 50 rugó volt bent, de miután nem tudtam a PIN kódot és személyesen vettem fel, többe került, így 49-et kaptam. Csigáéknál volt még 15 rugóm, azt elkértem. Ez, és a Hollandiából visszahozott ezer valamennyi szépen elfogyott, de olyan szinten, hogy még az ING-s kártyámról is le kellett venni majdnem száz eurót, persze magyar devizában. Vagyis összesen több, mint 95 ezer forintot költöttem. Szép?

A fogamat 10-én, csütörtök délelőtt húzattam ki a Simon dokival, ugyanis a Hengermalom úti fogászatra, ahol mint hajléktalant fogadtak, 17-ére kaptam időpontot, én pedig aznap akartam visszaindulni, hogy a hétvégét itthon töltsem. Nem is próbáltam elmenni oda, le sem mondtam, úgysem veszik észre, hogy nem jártam ott. Csak azt sajnáltam, hogy nem voltam erőszakosabb és nem csináltattam meg az alsó fogsoromat is még a nyáron.

Dr. Simonnál Emese az asszisztens csaj, vele egy házban laktam a Belvárosban. Mi az ötödiken, ők a hetediken. Áltisibe is egy helyre jártunk, csak ő pár évvel alattam, nem is tudtam volna arról, hogy létezik, ha nem lakunk együtt.

A fogamban egy gennyzsák lehetett, mert hiába kaptam 4-5 irányból a gyogyit, ahogy hozzáért a fogóval, láttam a naprendszer közelebb eső bolygóit a szomszédos napokkal együtt. Hangosan felnyögtem.

- Na, na! Már kint is van! - mondta a doki, és elkezdte húzni. Megjelent a Tejút, és a távolabbi galaxisok is felfénylettek. Ismét felnyögtem, így adva hangot méltatlankodásomnak, de aztán egy rántás, és kint is volt. A fájdalom még jó pár percig ott lüktetett a számban. Amikor kijöttem, két sápadt kiscsaj ült a Miki mellett. Nem mertek rámnézni.

- Kihallapfott? - kérdeztem a pofámból kilógó véres tampon mellett. A jobb oldali meg sem tudott szólalni, a másik bólintott.

- Igen.

A szótlan felállt és bement. Kapásból fel tudtam volna sorolni száztíz helyet, ahol szívesebben lett volna ma délelőtt, de én sem voltam jobban.

Jó, a 95-ben benne volt az is, hogy 4800-at adtam a házidokimnak, aki megvizsgált és kiállított egy papírt, amivel megújíthattam a jogosítványt. (Amikor mondtam neki, hogy elkallódott a gyógyszerem a postán, szó nélkül felírt még egy félévi adagot.) A Kormányablaknál 14 rugót útlevélre és ismét vagy négyet a jogsira, ezek kész lettek péntekre, de kiváltani már nem tudtam őket, majd Miki átveszi meghatalmazással. Ha ezt még októberben elintéztem volna, most csak fel kellett volna kapnom az asztalról. 4400 forintért vettem 4 ceruzaaksit, töltőt kaptam a Mikitől. Megtisztelve kellett éreznem magam, mert ezt annak idején az anyjának vásárolta. Cserében a kétdarabos töltőt, amit számgépről lehet tölteni, ott hagytam neki. Kaját vettem, piát vettem, magamnak egy húszdekás neszkávét, egy D-, meg rengeteg C-vitamint, és egy nagy doboz valamit, ami vitamin is, és ásványi anyag pótló is. Barna kapszulákban van. Eredetileg kollagént is akartam vagy fél évre, de azt kihagytam, mert ebben a korban 3 doboz egy havi adag, és a törzsvásárlói ára is 4100 rupó per doboz. Meg azt hová raktam volna?

És persze benne volt az a 39 000 froncsi is, amit a Taxibusznak adtam, hogy vigyenek el innen. 95 euró a fuvar, 35 a bringáért, az 130, de csak forintban tudtam fizetni. Rendesek voltak, 300-ban megszámolták.

Elkísértem M.-t az önkormányzathoz, ahol beadtuk a papírt, hogy a következő hónapban is megkapja azt az 5 rugó segélyt, amit még akkor intéztünk neki, amikor a leszázalékolása után futkostunk. Most, hogy átutalták az ehavit, gyorsan beadtuk a következőre.

Ő is ki akar menni, de Ausztriában gondolkodik. Egy volt kollégája, a Jani szintén kilépett, és menne vele. J. erdélyi, de állítólag vállalhat munkát az EU-ban. Láttam egy hirdetést, amit M. kimentett a gépére, ott takarítókat keresnek, férfiakat és nőket, nyelvtudás nélkül egy osztrák szállodába. Kaja, szállás ingyen, havi bruttó 1450 euró fizetés. Afene, jobban keresnének, mint én, és többet is félre tudnának tenni! Ha nem utálnám annyira a takarítást, komolyan elgondolkodnék rajta.

Az, hogy a házidokim 150/akármennyi vérnyomást mért, még nem volt annyira feltűnő, bár itt kint már simán elértem a normális szintet, de pár nappal később kezdtem tréül lenni. Éreztem, hogy magas, nem is kissé. Nem értettem, hiszen szedtem azt, amit itt kaptam ingyen a biztosításomra. Megnéztem, Amlodipin bezilát, akárcsak a magyar. (A Teva egy debreceni gyógyszergyár.) Mindkettő 5 milligrammos. Nem fért a fejembe. A kávé? Vagy a pia? De hát idekint akkor miért nem?

Váltottam, elkezdtem szedni a magyart. Azóta rendben érzem magam.

Kimentünk Ürömre a Sebipetiékhez, elhoztam a padlásról a gurulós sporttáskámat. Jó poros volt, először fel is tettem magamnak a kérdést, hogy valóban el akarom-e vinni, de már hallottam is M. hangját:

- Attilám! Persze, hogy elhozod! Azt te vetted, nem kevés pénzért, az a tied, hülye lennél ott hagyni!

Itt sem találtam a multiméteremet, amivel az elemek feszültségét szoktam mérni. Miután M.-nél nem volt, azt hittem, Ürömön hagytam.

Dórika gyereket vár, ez már a negyedik lesz. Van még kb. 3 hónapja. Gratuláltam nekik, meg a Noéminek is az övéhez. Megmondták, hogy átadják. Visszafelé vonattal mentünk a Nyugatiba.

Nagyon megváltozott Üröm és környéke! Méghozzá előnyére. Az út, ami kivezet Pilisborosjenőre, meg lett emelve, a vonat alatta kanyarodik el. Az állomásról egy alagút vezet az új út alatt, és szépen megcsinálták egészen a Solymárvölgyi útig. Sőt, még az sem tűnt olyan hepehupásnak. Hát, változnak az idők!

M. rendes volt, kisikálta a tatyómat. Nem éreztem különösebb hálát, mert nem felejtettem el, hogy tartozik még 18 ropival, plusz a kamatos kamatok, amit nem én találtam ki, hanem ő, amikor azt az ötvenvalahány ezret kölcsön kérte. Persze tisztában vagyok vele, hogy az életben nem fogja megadni, nem is hozom szóba, de remélem, hogy ő sem felejtette el, és egy kicsit, legalább egy kicsit lelkiismeret-furdalása van emiatt.

És ha már a veszteségeknél tartunk, tekintsük át, mivel lettem rövidebb, mióta megismertem őt!

Volt az a kaland, amikor a Norbi, akit még mindig nem ismerek, de nincs is kedvem megismerni, bent volt a lakásban, és „hogy lehet ilyen koszban élni?” felkiáltással felkapott több szatyrot is és kisietett vele a kukába. Köztük volt az enyém is, amiben a kipukkadt akkumulátorú tabletem is benne volt, meg még egy pár cucc: a Samsung töltője, egy flakon fertőtlenítő, ami több mint 4 rugó volt, meg még egy pár dolog, ami most nem is jut az eszembe, de összességében elég sokba került nekem.

Aztán a lélegeztetőgépem sem tudom használni, amióta olyan lelkesen kitakarítottak Andikámmal karöltve, hogy a maszkról leszakadt a már félig lelógó gumipogácsa, ami a homlokomnál tartotta. Pedig használnom kéne, mert az alvási apnoé nem tréfadolog!

Furcsa még, hogy nem találom a teszkós télikabátomat, ami könnyű és meleg volt, meg két zippes, csuklyás kardigánomat.

Ezek csak így kapásból, már nem is próbálok mindennek utánaszámolni. Most már tényleg remélem, hogy nem kell sűrűn találkoznom velük, akárki is vitte el. Új ország, új élet, le kell szarni, ami régen volt! Változtatni úgysem tudok rajta. Tanulságnak jó, azt annyi!

Azért a teszkós késem meglett!

Pénteken este 10 után szálltam be a Ford Tranzitba, és szombaton este 9 után szálltam ki itthon, Elzenhofban. Kajám nem maradt mára, és kb. 3 decinyi házipálinkát ittam egy ózdi cigánygyerek jóvoltából. Hosszú volt az út, de már túl vagyok rajta. Ma bent voltam a városban és vásároltam. Vadmacskám alig várta, hogy újra meglovagoljam. Sajnos M. kicsit sok levegőt fút a kerekekbe, így semmi rugózása nem maradt, de miután a hátsó puha volt, gondolom hamarosan le fog engedni, és akkor majd jó lesz. A hétfőm még szabad, és ha nem változik semmi, akkor kedden dolgozom legközelebb.

Egyszer még vissza kell mennem a papírokért, és valószínűleg jobban járok, ha félévente, vagy ahogy fogy a gyogyi, ott íratom fel. De már nem gondolkodom Magyarországban. Vesztő hely. Akár egybe is írhattam volna.

VOORAL DE NEDERLANDSE BUREAUCRATIE

avagy

A holland bürokrácia mindenek felett

Ha valaki lemaradt volna a Faszbúk bejegyzésemről

Kelt: 2016. március 6.

Ez a gyógyszer dolog... Végül is semmi különös, csak a szokásos megpróbáltatások. :)

Először írtam a Csiga barátomnak, h. yo lenne, ha kiváltanák a gyogyimat és feladnák postán. Aztán telefonáltam a dokinak, az asszisztensnővel megbeszéltem, h. megírják a recepteket és kiteszik a recepcióba. (Ezek milyen szépen alliterálnak!) Utaltam zsét a Csiga nevén a Csili (az a nője) banxámlájára, mert azt adták meg, én meg azt hittem, a srácé. De a bank így is elfogadta.

A csaj kiváltotta és 25-én feladta. Írta, h. 3-5 munkanapot ígértek, h. ideér. Szerdán még nem jött meg.

Csütörtökön bementem az egészségházba, ami egy átalakított templomban van, a földszinten patikával, minden emeleten ingyenes vécé, ami nekem nagyon megfelel. :) Ott nem kerültem orvos elé, mert elakadtam az első emeleten a recepciónál.

Van ott egy idősebb nő, aki csak hollandul beszél. Én még mindig nem. Szerencsére volt mellette (a másik ablaknál, ami szinte egész végig zárva volt) egy fiatal csaj, aki tudott angolul. Ezzel a kettővel kellett megharcolnom a bürokratikus marhaságaikat. Adnak egy papírt, amit töltsek ki. Jól van, beírom a nevemet, szül. időt, címnek hogy Résidence Elzenhof. Mondom nekik, h. a pontos címet nem tudom, m. benne van a laptopomban, az viszont otthon a galérián. Hát ők így nem tudják. Yo, akkor menjenek fel az Internetre, ott is a Google Map-be és írják be a keresőbe, h. Résidence Elzenhof, az ki fogja írni profin a címet irányítószámmal, mindennel. Hát ők ezt nem tudják. Aha!

Nagyokat nyeltem, hogy ne kelljen csúnyákat mondanom.

Akkor mutassanak már nekem egy helyet itt a közelben, ahol találok Internetet, és egy perc alatt kiderítem, hogy hol is lakom én pontosan! Dumálnak egymás között, mintha ott se lennék. Mondom nekik, h. az a helyzet, h. egyetlen darab gyogyim van, és ezt nem kéne kihagyni egy napig sem. A banya tapogat a gépen, aztán felém fordítja a monitort. Itt lakom?

Jé, van Internet! :P

A képen 1 lapos tetejű hétvégi ház. Mondom neki, h. nem, a miénk sátortetős, de sztem yo helyen keresgél. Matat, mutat egy képet, amin Elzenhof tárt kapuját látom. Ez az, mondom! Stoofkade? Az az, 11-es szám, arra még emléxem.

Yo. Mi a háziorvosom neve? Mondom neki, h. azért nem írtam oda, mert magyar, és úgysem ismerik. Nincs háziorvosom? Nincs. Az hogy lehet? Hát úgy, hogy nem vagyok beteg, nem volt rá szükségem, csak a gyógyszert szeretném felíratni... Aha. Hogy hívják a háziorvosom?

Ez így ment egy darabig, aztán amikor elfordultam, hogy káromkodok egy jót, látom, h. hárman is állnak a hátam mögött. Intettem, h. jöjjenek nyugodtan, m. ez egy hosszú menetelés lesz.

Néhányat magam elé engedtem, de amikor egy kisgyermekes anyukát faggattak arról, hogy "és a gyerek szokott hirtelen elaludni, mintha ájult lenne?", akkor kifakadtam:

- Nézd a két orvost! Mindjárt meggyógyítják itt helyben!

Azt nem tudom, h. a sorstársak az egyre hosszabb sorban értették-e, amit mondtam, vagy csak egyszerűen több türelmük volt, de úgy tettek, mintha nem hallanák. Közben előkerül hátulról egy harmadik nő és kinyitja azt az ablakot, ahol addig a fiatal csaj ült. Engem akarnak odatessékelni, de már csak az hiányzik, hogy elölről kezdjem az egészet!

A gyerekes nő után visszaálltam a bal oldali ablakhoz, és azt mondtam:

- Akkor most térjünk vissza az én problémámhoz! Az a gond, hogy nemsokára el kell indulnom dolgozni, és ma este elfogy a gyógyszerem.

Várjak még egy kicsit, így háziorvos nélkül ugye ők nem tudnak tenni semmit... Kiálltam a sorból és egy jó cirkalmas káromkodást engedtem el, már az sem izgatott, hogy voltak benne "nemzetközi" szavak is. Erre egy fiatal nő odaszól a lift mellől:

- Jól hallom, magyar? - és odajön kezet fogni.

- Miért - kérdezem mosollyal a nem létező bajszom alatt, - odáig is elhallatszik?

Gömbölyű, jókedvű lány, egy évtizede él itt kint, nem egész egy éves a pici babája. Segít fordítani, ha akarom.

- Köszönöm, de a fiatal nő tud angolul, csak ez a bürokrácia!... Azt hittem, ezt Magyarországgal együtt otthagytam.

- Á, itt még jobban olyanok! Volt, hogy egy kisgyermeket nem láttak el, mert nem volt háziorvosa.

Kijön a csaj az ajtón, és közli, hogy ők annyit tudnak csinálni, hogy holnap jöjjek be, és déltől a földszinten a patikában át tudom venni a gyógyszert. Hány óráig lehet jönni? Ötig.

- Az azért nem jó, mert holnap meg reggeltől dolgozom fél 4-ig innen 80 km-re, és nem fogok ideérni.

Még egy párszor elismételték, h. holnap déltől ötig, tehát ezzel részükről le volt zárva az ügy.

Hétvégén meg zárva vannak.

Nyugodt voltam, mint nyuszi a hurokban. Hogy lesz ebből gyógyszer még a hétvége előtt? Volt, h. 4 és fél órát vártam a buszra, ami haza hozott, de az 1-2 óra várakozás mindennapos.

Péntek délután a sofőr srácnak panaszkodtam. Kérdeztem, hogy elém tudna-e jönni korábban, én majd elkéredzkedem, ha mond egy fix időpontot. Ez a srác nagyon nem tud angolul, amit én mondok, azt nem érti, de én sem, amit ő. Végül úgy tűnik, mintha azt ajánlaná, hogy ő majd megveszi a gyógyszert. A szám tátva a csodálkozástól. Lengyel még nem volt ennyire jó fej! Mondjuk az fura, hogy nem kérdezi, hol az a patika, pénzt sem kér... Már majdnem adtam neki 5 eurót, de amikor megérkezünk a Docdatához és kérek tőle egy tollat, hogy felírjam a gyógyszer nevét és a címet, nem adja oda, csak a papírt lobogtatja, amire a napi útvonaltervét írta.

- Medicine - mondom neki.

- Yes, yes, medicine! - és odaírja egy sor végére. Mutatja, hogy most már ott van, bárki elolvashatja.

Jééézusom!...

Megköszönöm a fuvart és kiszállok. Hogy lesz ebből gyógyszer a hétvége előtt?

Szintén az Olsok-tól, de egy másik sofőr jön elém. Beszállok, elindulunk. Amikor kiérünk Waalwijkból, hátraszól, hogy megyünk gyógyszert kiváltani. Szóval a másik srác már szólt neki. Mondom neki, hogy igen, ha odaérnénk 5 előtt, az nagyon jó lenne.

Nem bízom benne, de annyira nincsenek beállva az autópályák, egyre inkább úgy tűnik, hogy az utolsó percben még odaérhetünk.

Megáll tankolni. Basszus! Biztos, hogy ez nem ért volna rá 5 után? Kényelmesen besétál és fizet. Kocogunk tovább, a forgalom egyre sűrűbb.

Útközben néhány telefont elintéz, majd hátraszól, hogy előbb a vasútállomásra megyünk, utána a templomhoz. Rásandítok a műszerfalon az órára. Nekem az is jó, ha csak kitesz ott, mondom, aztán mehet, amerre akar. Ez egy olyan gyógyszer, amit nem lehet kihagyni, és ha ma nem váltom ki...

Bent Goudában kb. 20 kilométer per órával vánszorgunk. Előttünk-mögöttünk nincs senki. Mi lenne, ha hátulról fejbe rúgnám az acélbetétes munkásbakancsommal?

Hogy lesz ebből gyógyszer még a hétvége előtt?

Végre meglátom a templomot. Odaérünk a bejáratához, de megfordul a kocsival és a túloldalon leparkol. Harminc méter plusz. Már teljesen lemondtam arról, hogy kiváltom még ma. Végül is hétfőn is jó lesz, három nap alatt csak nem kap el a hirtelen halál, amivel ilyenkor az orvosok riogatják az embert! És ha igen, hát... ennyi volt! 55 év. Más a felét sem éri meg. Hányan elmentek 27 évesen! Igaz, ők nem álltak le úgy, mint én.

Odabattyogok a fotocellás ajtó elé. Egy másodperc, nem nyílik! Na, szevasz, itt a vége! Persze, nem fognak rád várni, hátha pár perccel 5 után esel be. Miért, ki a fene vagy te?... Aztán kinyílik az ajtó.

Bent meglepően sokan vannak a zárórához képest. Húzok egy sorszámot, és pont sorra kerülök. Mögöttem még 2-3 érkező. Hát akkor mégsem késtem el?

Kissé sokáig tart, amíg a nő leellenőrzi, ki is vagyok, és még tovább, amíg hátul kutat. De aztán kijön egy doboz gyógyszerrel meg valami papírral, meg sem próbálom leolvasni, biztos hollandus nyelven van, majd ha sok időm lesz, lefordíttatom a Google-lal.

- Nagyon köszönöm! Mennyit kell fizetnem?

- Semennyit. A biztosítása fedezi.

Hoppácska! Európa?

Kifelé menet megnézem, a rendelés van ötig, a tár fél 6-ig van nyitva. Ismét totál feleslegesen aggódtam!

FOLYT KÖV

Botrány, milyen régen írtam már! Pedig annyi minden történt azóta! Például egy hét – tíz nap, és innen is elköltözünk, ezúttal Oosterwijk-ba. Mint kiderült, ez az a hely az erdő közepén. Oké, az marhára tetszett, amikor idefelé (Hollandia) jövet beugrottunk, hogy kitegyünk néhány utast, hogy milyen kellemes helyen is van a kéglijük, és az is igaz, hogy csak 40 kilométer a Docdatától, a mostani 80 helyett, de a probléma ugyanaz, ha órákkal előbb végzek, mint a többiek. És ráadásul a legközelebbi közért is valami 10 km-re van. Hát basszus!…

De nem gáz, legalábbis ezzel vigasztalom magam, mert hétfőtől két hét szabin vagyok, kedden repülök Agyarországra, és amikor visszajövök, hozom a bringámat is!

Ez még önmagában nem lenne nagy fegyvertény – 10 km bringával a közértig? Inkább várok egy kocsit, ami arra megy! –, de keresni akarok egy albérletet Waalwijkban, és onnan már minden marha közel lesz. Boltok! Piac! Könyvtár!

Munkahely! Bármikor végzek, ismétlem, bármikor, csak felpattanok a Vadmacskámra (ez a neve neki, rá van írva, és nem én voltam!), és már otthon is vagyok! Abban az albérletben, ami valószínűleg – de nem is, tuti! – hogy olcsóbb lesz, mint az OTTO szállás.

Hát igen, nagy luxus lett volna addig keresni egy kiadó cellát, amíg meg nem jártam anyaországomat. Gondolj bele! Addig nem keresel, de a kecót fizetni kell, duplán esel el a pénzedtől. Így meg a fogam eldöntötte, hogy nem várunk tovább, meg kell látogatni a jóöreg Pannóniát.

Ugyanis egy kissé mindig mozog a protkó, pláne ha használom, és szerintem elrepedt a bal felső egyes a tövénél, eltörte az acéldrót, amivel rátámaszkodik a proti. Fájt, egyre jobban, és szombaton volt a krízis, a legszarabb, éreztem, hogy utána már csak jobb lehet. Így is lett, de a pofim egy kicsit be van dagadva felette, és hát legyünk őszinték, ez nem fog összeforrni! Ezt szerintem ki fogják húzni a francba! És ezzel meg is szűnik fent a bal oldal.

Azért írtam, hogy bal felső egyes, mert bal oldalon felül csak ez az egy fogam van. Mondjuk ez pont a szemfog, tehát gyárilag nem ez volt az első a sorban, de most már az. Az első, és az utolsó is egyben. A jobb oldalon kettő van még, ebből a „kettes” tartja a másik acéldróttal a protkó ezen felét. Jaj, ne öregedjetek meg!

Namost telefonon azt mondta a fogasszisztenscsaj, hogy az új proti – az alsó, mert ott is csak 8 darab saját van, de ebből biztos szanálni kell párat – jó 3 hét alatt készül el. Ez azt jelenti, hogy sicher ami fix alapon 4 hetet kéne kivennem, de

  egy: Egy hónap fizukiesés? És ki sem adtak volna annyit! Jön a karnevál, jön Húsvét, kell az ember.

  kettő: Négy hétig a Mikivel? Na neeem!

Mert a Vonatra én nem megyek vissza! A csótányok közé. És itt nem a kollégákra gondolok, hanem a hatlábú bogarkákra, akiktől annyira irtózom. Különben is, csak az egyes-kettesbe vennének vissza, az átmenetiek közé, ami azt jelenti, hogy nincs szekrény, ami cuccot hozol, azzal street-elsz másnap egész nap. Ha meg lerakom a Mikinél a putyerkámat, akkor meg már ott is tudok aludni. Na de négy hétig?

Egy hét viszont kevés lett volna. Úgy számoltam ugyanis, hogy két nap az út oda (első nap elindulsz, másodikon megérkezel hulla kicsavartan, aludtál amennyit a kocsiban sikerült, hát kösz szépen), kettő vissza, három nap meg mire elég? Jó, egyszer elmegyek a fogászatra, de mi van akkor, ha több fogam is kezeltetni kell?

Meg aztán van még elintézni valóm bőven, amit, valljuk be, nyugodtan megcsinálhattam volna, mielőtt kijöttem! Ott volt az egész nyár, időm és akkor már pénzem is volt rá!

Tessék! Alsó protit megcsináltatni. Jogosítványt meghosszabbíttatni. Útlevelet kiváltani.

No igen… Végül is lehet, hogy meg sem állok UK-ig. (Mi az, hogy nem tudod, mi az? United Kingdom! Egyesült Királyság! Anglia is ott van.)

Imádom!

Izlandról lemondtam egyelőre: Messzi és hideg ország. Szar kaják vannak. Egyetlen szórakozás, hogy berúgnak az emberek. Ehhez nekem miért kéne télen-nyáron megfagynom?

Aztán még a bőrgyogyinak is megmutatnám magam. Vannak ilyen csúnya kinövések rajtam, amiből nem egyet leoperáltattam már, mert olyan helyen voltak, hogy végképp nagyon zavartak, de attól még tenyésznek máshol is. A hátamon is volt egy, ami folyton beleakadt a ruhába, hátizsákba. Pár hete zuhanyzás közben leesett, hála a Magasságos Úristennek! Nem győztem hálálkodni érte! Előtte véletlenül megsértettem, és vérzett. Azt hittem, sosem fog elmúlni, hiszen ha vért kap, életben marad a nyomorult, de aztán az Úr megkönyörült rajtam. Ezerszer áldott az Ő neve!

Itt kint nem akarok dokihoz járni. Dorota, a leszbi csaj fogat húzatott 40 euróért. Mennyit kértek volna el azért, hogy egy cekásszal egy pillanat alatt leégessék azt a szart a hátamról? Hiszen nem életmentő műtét. A gatyám ráment volna!

És ha már a neveknél tartunk: Kamil a kisebb srác, Marcin a nagyobb darab. Valszeg azért keverhettem össze őket, mert folyton azt hallottam a csajoktól, hogy K-t szólítják, és miután a nagyobb pali itt az alfahím, hát azt hittem, hogy ő az. De nem!

Marcin 27 éves volt, amikor erről beszélgettem vele, később a nője, egy 32 éves nagydarab, eü végzett csaj 28-at mondott, ebből arra következtettem, hogy az a buli az ő szülinapi zsúrja lehetett. A csajt egyébként Malvinnak hívják. Ne röhögj!

Kamil egy férfinév, a Kamill pedig női. Furcsa, mi? Nem normálisak ezek a lengyelek! A nőjét Katarzsinának hívják, amit nem tudom, hogy kell leírni, de nem is baj, mert Kasa a beceneve. Így mondják, és miután ők fordítva használják az s-t és az sz-t, gondolom Kaszának írják. Fura ez is. Különben én Cat-nek hívom magamban, vagyis macskának. Picike, vékony csaj, és csámpás. Úgy megy, mintha útban lennének a heréi, pedig nincsenek is.

A két leszbiről annyit tudok, hogy a vörös hajú Dorota. Nem szép, de neki nem is az a dolga. Még a lábujjai is férfiasnak hatnak, szegény lelke nagyon testet tévesztett. Nőies és férfias is egyszerre. Viszont ma oldalról láttam mosogatás közben, és a segge elég jó! A nője a tojásarcú csaj, aki egy kissé zsíros, de nem vészesen. Mondjuk nekem nem kéne. A nevét nem tudom, de saját kocsija van! Nem az az ezüst színű Audi, az valahová eltűnt, hanem egy sötét VW, és nem is a legkisebb. Ez a nő valami jólmenő vállalkozó lehetett otthon, és miután tönkrement, vagy csak szarabbul ment a bolt, úgy dönthetett, hogy inkább kijön zombinak, és elhozta a járgányát is. Soha nem láttam még közlekedni, tudtommal mást sem vitt közülünk sehová, de van egy kocsija. Fene a jódolgát!

És hát mindannyian fiatalok! Csípem őket, kár, hogy hamarosan felrobban ez a gárda is. Még ha nem is mennék albérletbe, akkor is biztos vagyok benne, hogy szétdobnának minket költözés után. Mindig ezt csinálják.

Ilyenkor szoktam megígérni, hogy most már sűrűbben fogok írni, de… bakker! Ha megígérem, nem fogom betartani!

Na de most őszintén! Ki az, aki Szudánból olvassa a blogomat Opera böngészőn? Lehalok, frankón! Eddig is nemzetközi voltam, de ennyire!... :D