HOLIDAY

Tehát a hétfő – az a hétfő – azzal telt, hogy összepakoltam mindent. Igen, mert az a szabály, hogy ha elmész szabira, mindenedet össze kell rámolni, sőt a kulcsot is le kell adni. Nem tudom, mi ebben a pláne, talán az, hogy ha közben elköltözik az OTTO arról a helyről, csak fel kelljen kapni a cuccodat, aztán majd értesítenek, hogy hova mész „haza”. A kulcsot ugyan nem adtam le, de bezsákoltam mindenemet, ill. ami nem fért bele, azt a Pjotr-tól örökölt nagy szatyorba dobáltam. A városban egy telefonboltban kinyomtattam a beszállókártyámat, korán lefeküdtem és forgolódtam, mert nem tudtam elaludni.

Kedden 4:30-ra volt felhúzva a telefonom, de 20 perccel előtte ébredtem Dorota barátnője telcsijére. Az volt a terv, hogy 5-kor indulok, hogy 6-ra tuti kiérjek a vasúthoz, akkor nem késem le a 6:12-es utrechti vonatot. Kapóra jött a csaj korai kelése, mert reménykedhettem abban, hogy kivitetem magam ha nem is az állomásig, de a hídig mindenképpen. Az is negyed óra spór, a gyaloglás nehézségeiről nem is beszélve. Addig-addig molyoltam a nappaliban, hogy nagy nehezen elkészült a bögre. Magától hozta szóba a fuvar lehetőségét, de nem örültem neki, ugyanis arra hivatkozott, hogy ha tegnap szóltam volna, elvitt volna, de neki is sietnie kell, mert elkésik a munkából. Kérdeztem tőle, hogy a hídig sem tudna-e, de mondta, hogy éppen az ellenkező irányba megy.

Ott is van élet? Ki hitte volna! (Egyszer elsétáltam arrafelé, amikor azt hittem, átmehetek a vasúti hídon, és hátha hamarabb találom meg a közértet, és mondhatom, eléggé elvarázsolt világ van arrafelé!)

Felkaptam a zsákom, mert késésben voltam, és igencsak szaporáztam kifelé Elzenhofból. Láttam autókat, amik indulni készültek. Nem mentem oda egyikhez sem, arra apelláltam, hogy majd ha jönnek kifelé, leintem valamelyiket. Nekik csak pár perc, ami nekem negyed óra. Jöttek is, de egyik sem állt meg! Szépen kikerültek és húztak tovább! Jó hangosan szidtam őket, minden lengyel sofőrt, sőt minden lengyelt, kivétel nélkül. Mélységesen csalódtam bennük, és nem örültem egyáltalán, hogy így indul a vakációm.

Miután abban voltam, hogy kések, rohamléptekkel haladtam Gouda Station felé. 43 perc alatt értem oda. Jól leizzadtam, a hátam egy merő víz volt. Kis híján negyed órám maradt, azt azzal töltöttem, hogy megpróbáltam megnyugodni. Végül is nem történt semmi különös, a büdös parasztok csak a formájukat hozták, erre számíthattam is volna.

Kábé időben indultunk, fél 7 körül értünk Utrecht Központira, ahol át kellett mennem a 11b vágányról a 15-ösre, ahol aztán várhattam a többiekkel együtt. Késett a nyavalyás, és ez azért volt ijesztő, mert a hátam mögötti (talán a 16-os?) vágányon indulni készült egy vonat, és a vágányszámokat nem is láttam kiírva. Egy frászban voltam, hogy az lesz az enyém, és a többiek azért olyan nyugodtak, mert ők egy másik vonatra várnak, ami később indul. Megkérdeztem egy csajt, de ő azt mondta, hogy az előttünk lévő a 15-ös.

Hát jó, legyen úgy akkor, próbáljunk megnyugodni! Immár másodszor!

Pár perc késéssel befutott az, amire vártunk, de azért felszálláskor egy melós kinézetű fazontól megérdeklődtem, hogy ez megy-e Eindhovenbe. Igent mondott, leültem, de vigyáztam, hogy még mindig tökvizes pólóm ne nagyon érjen a hátamhoz. A felkelő nap a szemembe sütött.

Vonat- és buszjegy

Eindhovenben az 1. vágányra futottunk be. Maradt a beígért 3 perc a buszindulásig, úgy tűnt, behozta a késést a vonat. Kimentem hát az állomásépület elé, és keresni kezdtem a 401-es buszt, de semmi ilyesmit nem találtam. Egy ott ácsorgót megkérdeztem, aki felhomályosított, hogy az épület másik felén van a buszvégállomás.

Baaaszki!

Ilyenkor persze mindenki szembejön, úgyhogy mire átértem, pont előttem húzott el, amire fel akartam szállni. Egy kiscsajtól megtudtam, hogy van direkt reptéri járat is, ott áll bent. Nosza!
Felszálltam és odakoccantottam a kártyát a leolvasóhoz, felvillant egy nagy nulla. Leültem.

- Ne izgulj, te hülye – mondtam magamnak, - ha elkésel, hát elkésel, nem tudsz mit tenni ellene! Ha meg nem, akkor megint csak feleslegesen görcsöltél.

Órák múlva elindultunk. Igen, eltelt addig vagy három perc is! Az időt, amíg átmentünk a városon, arra használtam, hogy két főtt tojást megpucoltam és megettem két kenyérrel. Volt egy félliteres flakonban vizem, de később akartam inni, nehogy felhígítsa az enzimeket a gyomromban.

A reptér valahogy elég szegényes benyomást keltett. Nem tudom, miért, nem is néztem meg, ez csak egy impresszió volt. Talán a sok film, amit kölyökkorom óta láttam tette, hogy egy repülőteret mindenféle luxussal felszerelt helynek képzel az ember. Napfény, csillogás, pezsgős és koktélos poharak, szőke miniszoknyás csajok. Mindenki boldog, mindenki gazdag. Ferihegy meg ugye magyar, tehát annak nem kell fényűzőnek lennie… De tulajdonképpen nem különbözött sem a magyar, sem a frankfurti reptértől. Úgy tűnik, ezeket egy kaptafára építik.

Még a karórámat is levetették, az acélbetétes topogót meg én kérdeztem meg, hát persze, hogy azt is le kellett húzni! Aztán már a fémkapu után odajött egy szép szál tag és megkérdezte, hogy ez-e az én tatyóm. Mondtam neki, hogy igen, erre azt mondta, vegyem ki belőle a laptopot. Kivettem, ő meg visszavitte azt is, meg a hátizsákomat is újabb röntgenvizsgálatra, de aztán visszakaptam őket. Majdnem hiánytalanul, mert a vizemet azt kivette és kidobta a kukába. Még inni sem engedett belőle. A kajámat meghagyták, kár volt magamba erőltetni a tojglikat.

Én pedig szomjas voltam! Na, mondom, most jöhet az, hogy egymillió forintért – ill. még euróért – vehetek valami löttyöt a presszóban. Kimentem vécére, de nagydologra már nem volt idő. Beálltam a megfelelő sorba, és átkoztam magam, hogy miért nem ittam ki a flakont, mielőtt átvizsgáltak.

Aztán még egyszer megátkoztam magam, és visszamentem a vécébe, hogy onnan, mármint a vízcsapról feltöltekezzem. Hiszen az ingyen van!

Ismét visszaálltam a hosszabbra nőtt sorba, és türelmesen ácsorogtam, amíg egy kisméretű félnéger nőszemély átnézte a beszállókártyáinkat. Nagyon csinos volt! Persze nyilván előfeltétel jelentkezésnél, de végre egy kellemes meglepetés, szinte bearanyozta a napomat, ami akkor még aludt valahol a keleti látóhatár alatt, amikor én a lengyel bagázst szidva meneteltem a folyóparton. Mennyire más volt már a helyzet!

Aztán végre beszállás, és pár perc késéssel start. Erről csináltam is egy 8 perc 50 másodperces HD filmet, de 1.81GB lett, meg sem próbálom feltölteni. Ráadásul a hang késik valamiért, és nem tudom utánaállítani. Előbb hallani, hogy „repülünk”, és utána fordul rá a pofámra az objektív.

A beszállókártya

Mikikém Ferihegy vasútállomáson várt rám. Nem tudtam lebeszélni róla, mindenképpen ki akart jönni elém. Ez is alku eredménye volt, ugyanis a reptéren akart találkozni, de mondtam, hogy ott könnyen elkerüljük egymást. Egy rohadt kávét úgy megittam volna! Addig-addig köröztem, amíg találtam egy méregdrága presszót, ahol 450 forintért kaptam volna egy kapuccsínót. Ennyiért inkább vettem egy buszjegyet, mert a 200-as busz elsőajtós, nem tudtam volna fellógni. Volt egy olyan érzésem, hogy ez megkerüli az egész repülőteret, és ha tudtam volna, hogy merre induljak, gyalog hamarabb odaértem volna a vasútállomásra, de hát mindegy volt már, lélekben amúgy is fel kellett készülnöm Magyarországra és Fülöp Miklósra.

Az a 11 nap, amit Hunniában töltöttem, elég gyorsan elszállt. Persze reggeltől estig hallgatnom kellett a cigányorbánt, meg az ő zsidó bandáját, és hogy ne csodálkozzak azon, hogy így elbaszták ezt az országot. Egyetlen napra sem maradtam egyedül, és ezért nagyon kellett törnöm a fejem, hogy ne maradjon ki semmi fontos, amiért ideutaztam. Az első dolgom az volt, hogy elmentem a MagNet Bankba az Astoriához és kivettem az összes pénzt. Kicsivel több, mint 50 rugó volt bent, de miután nem tudtam a PIN kódot és személyesen vettem fel, többe került, így 49-et kaptam. Csigáéknál volt még 15 rugóm, azt elkértem. Ez, és a Hollandiából visszahozott ezer valamennyi szépen elfogyott, de olyan szinten, hogy még az ING-s kártyámról is le kellett venni majdnem száz eurót, persze magyar devizában. Vagyis összesen több, mint 95 ezer forintot költöttem. Szép?

A fogamat 10-én, csütörtök délelőtt húzattam ki a Simon dokival, ugyanis a Hengermalom úti fogászatra, ahol mint hajléktalant fogadtak, 17-ére kaptam időpontot, én pedig aznap akartam visszaindulni, hogy a hétvégét itthon töltsem. Nem is próbáltam elmenni oda, le sem mondtam, úgysem veszik észre, hogy nem jártam ott. Csak azt sajnáltam, hogy nem voltam erőszakosabb és nem csináltattam meg az alsó fogsoromat is még a nyáron.

Dr. Simonnál Emese az asszisztens csaj, vele egy házban laktam a Belvárosban. Mi az ötödiken, ők a hetediken. Áltisibe is egy helyre jártunk, csak ő pár évvel alattam, nem is tudtam volna arról, hogy létezik, ha nem lakunk együtt.

A fogamban egy gennyzsák lehetett, mert hiába kaptam 4-5 irányból a gyogyit, ahogy hozzáért a fogóval, láttam a naprendszer közelebb eső bolygóit a szomszédos napokkal együtt. Hangosan felnyögtem.

- Na, na! Már kint is van! - mondta a doki, és elkezdte húzni. Megjelent a Tejút, és a távolabbi galaxisok is felfénylettek. Ismét felnyögtem, így adva hangot méltatlankodásomnak, de aztán egy rántás, és kint is volt. A fájdalom még jó pár percig ott lüktetett a számban. Amikor kijöttem, két sápadt kiscsaj ült a Miki mellett. Nem mertek rámnézni.

- Kihallapfott? - kérdeztem a pofámból kilógó véres tampon mellett. A jobb oldali meg sem tudott szólalni, a másik bólintott.

- Igen.

A szótlan felállt és bement. Kapásból fel tudtam volna sorolni száztíz helyet, ahol szívesebben lett volna ma délelőtt, de én sem voltam jobban.

Jó, a 95-ben benne volt az is, hogy 4800-at adtam a házidokimnak, aki megvizsgált és kiállított egy papírt, amivel megújíthattam a jogosítványt. (Amikor mondtam neki, hogy elkallódott a gyógyszerem a postán, szó nélkül felírt még egy félévi adagot.) A Kormányablaknál 14 rugót útlevélre és ismét vagy négyet a jogsira, ezek kész lettek péntekre, de kiváltani már nem tudtam őket, majd Miki átveszi meghatalmazással. Ha ezt még októberben elintéztem volna, most csak fel kellett volna kapnom az asztalról. 4400 forintért vettem 4 ceruzaaksit, töltőt kaptam a Mikitől. Megtisztelve kellett éreznem magam, mert ezt annak idején az anyjának vásárolta. Cserében a kétdarabos töltőt, amit számgépről lehet tölteni, ott hagytam neki. Kaját vettem, piát vettem, magamnak egy húszdekás neszkávét, egy D-, meg rengeteg C-vitamint, és egy nagy doboz valamit, ami vitamin is, és ásványi anyag pótló is. Barna kapszulákban van. Eredetileg kollagént is akartam vagy fél évre, de azt kihagytam, mert ebben a korban 3 doboz egy havi adag, és a törzsvásárlói ára is 4100 rupó per doboz. Meg azt hová raktam volna?

És persze benne volt az a 39 000 froncsi is, amit a Taxibusznak adtam, hogy vigyenek el innen. 95 euró a fuvar, 35 a bringáért, az 130, de csak forintban tudtam fizetni. Rendesek voltak, 300-ban megszámolták.

Elkísértem M.-t az önkormányzathoz, ahol beadtuk a papírt, hogy a következő hónapban is megkapja azt az 5 rugó segélyt, amit még akkor intéztünk neki, amikor a leszázalékolása után futkostunk. Most, hogy átutalták az ehavit, gyorsan beadtuk a következőre.

Ő is ki akar menni, de Ausztriában gondolkodik. Egy volt kollégája, a Jani szintén kilépett, és menne vele. J. erdélyi, de állítólag vállalhat munkát az EU-ban. Láttam egy hirdetést, amit M. kimentett a gépére, ott takarítókat keresnek, férfiakat és nőket, nyelvtudás nélkül egy osztrák szállodába. Kaja, szállás ingyen, havi bruttó 1450 euró fizetés. Afene, jobban keresnének, mint én, és többet is félre tudnának tenni! Ha nem utálnám annyira a takarítást, komolyan elgondolkodnék rajta.

Az, hogy a házidokim 150/akármennyi vérnyomást mért, még nem volt annyira feltűnő, bár itt kint már simán elértem a normális szintet, de pár nappal később kezdtem tréül lenni. Éreztem, hogy magas, nem is kissé. Nem értettem, hiszen szedtem azt, amit itt kaptam ingyen a biztosításomra. Megnéztem, Amlodipin bezilát, akárcsak a magyar. (A Teva egy debreceni gyógyszergyár.) Mindkettő 5 milligrammos. Nem fért a fejembe. A kávé? Vagy a pia? De hát idekint akkor miért nem?

Váltottam, elkezdtem szedni a magyart. Azóta rendben érzem magam.

Kimentünk Ürömre a Sebipetiékhez, elhoztam a padlásról a gurulós sporttáskámat. Jó poros volt, először fel is tettem magamnak a kérdést, hogy valóban el akarom-e vinni, de már hallottam is M. hangját:

- Attilám! Persze, hogy elhozod! Azt te vetted, nem kevés pénzért, az a tied, hülye lennél ott hagyni!

Itt sem találtam a multiméteremet, amivel az elemek feszültségét szoktam mérni. Miután M.-nél nem volt, azt hittem, Ürömön hagytam.

Dórika gyereket vár, ez már a negyedik lesz. Van még kb. 3 hónapja. Gratuláltam nekik, meg a Noéminek is az övéhez. Megmondták, hogy átadják. Visszafelé vonattal mentünk a Nyugatiba.

Nagyon megváltozott Üröm és környéke! Méghozzá előnyére. Az út, ami kivezet Pilisborosjenőre, meg lett emelve, a vonat alatta kanyarodik el. Az állomásról egy alagút vezet az új út alatt, és szépen megcsinálták egészen a Solymárvölgyi útig. Sőt, még az sem tűnt olyan hepehupásnak. Hát, változnak az idők!

M. rendes volt, kisikálta a tatyómat. Nem éreztem különösebb hálát, mert nem felejtettem el, hogy tartozik még 18 ropival, plusz a kamatos kamatok, amit nem én találtam ki, hanem ő, amikor azt az ötvenvalahány ezret kölcsön kérte. Persze tisztában vagyok vele, hogy az életben nem fogja megadni, nem is hozom szóba, de remélem, hogy ő sem felejtette el, és egy kicsit, legalább egy kicsit lelkiismeret-furdalása van emiatt.

És ha már a veszteségeknél tartunk, tekintsük át, mivel lettem rövidebb, mióta megismertem őt!

Volt az a kaland, amikor a Norbi, akit még mindig nem ismerek, de nincs is kedvem megismerni, bent volt a lakásban, és „hogy lehet ilyen koszban élni?” felkiáltással felkapott több szatyrot is és kisietett vele a kukába. Köztük volt az enyém is, amiben a kipukkadt akkumulátorú tabletem is benne volt, meg még egy pár cucc: a Samsung töltője, egy flakon fertőtlenítő, ami több mint 4 rugó volt, meg még egy pár dolog, ami most nem is jut az eszembe, de összességében elég sokba került nekem.

Aztán a lélegeztetőgépem sem tudom használni, amióta olyan lelkesen kitakarítottak Andikámmal karöltve, hogy a maszkról leszakadt a már félig lelógó gumipogácsa, ami a homlokomnál tartotta. Pedig használnom kéne, mert az alvási apnoé nem tréfadolog!

Furcsa még, hogy nem találom a teszkós télikabátomat, ami könnyű és meleg volt, meg két zippes, csuklyás kardigánomat.

Ezek csak így kapásból, már nem is próbálok mindennek utánaszámolni. Most már tényleg remélem, hogy nem kell sűrűn találkoznom velük, akárki is vitte el. Új ország, új élet, le kell szarni, ami régen volt! Változtatni úgysem tudok rajta. Tanulságnak jó, azt annyi!

Azért a teszkós késem meglett!

Pénteken este 10 után szálltam be a Ford Tranzitba, és szombaton este 9 után szálltam ki itthon, Elzenhofban. Kajám nem maradt mára, és kb. 3 decinyi házipálinkát ittam egy ózdi cigánygyerek jóvoltából. Hosszú volt az út, de már túl vagyok rajta. Ma bent voltam a városban és vásároltam. Vadmacskám alig várta, hogy újra meglovagoljam. Sajnos M. kicsit sok levegőt fút a kerekekbe, így semmi rugózása nem maradt, de miután a hátsó puha volt, gondolom hamarosan le fog engedni, és akkor majd jó lesz. A hétfőm még szabad, és ha nem változik semmi, akkor kedden dolgozom legközelebb.

Egyszer még vissza kell mennem a papírokért, és valószínűleg jobban járok, ha félévente, vagy ahogy fogy a gyogyi, ott íratom fel. De már nem gondolkodom Magyarországban. Vesztő hely. Akár egybe is írhattam volna.