MIT TEGYÜNK, HA NEM TUDJUK, MIT TEGYÜNK?

(Azaz talán most meg tudom magyarázni, mitől vagyok én annyira motiválatlan.)

Braskó Csaba írása

A legutóbbi levelemben arról írtam, mi történik akkor, amikor együtt dolgozom egy ügyféllel. Most pedig arról írok, mi történik akkor, amikor valakivel nem tudok együtt dolgozni.

Az én munkám ugyanis akkor kezdődik, amikor valaki tudja, hova akar eljutni. amikor pontosan tudja, hogy mit akar. Amikor van egy jövőképe. Sajnos azonban gyakori eset, hogy az ember nincs tisztában ezzel. Szeretne kezdeni magával valamit, de nem tudja pontosan, hogy mit. Érzi ő, hogy többre hivatott, de nem tudja még, mire. Sejti, hogy a cégében van potenciál, de nem biztos benne, hogy mi is az.

Úgy tűnik vannak emberek, akik szeretnének tenni valamit, de nem tudják, mit.

Mit tegyen valaki aki nem tudja, mit tegyen? Merre induljon, aki nem tudja, hova akar menni?

Ha kezedbe veszel egy sikerkönyvet, akkor az égvilágon semmilyen segítséget nem fogsz ehhez kapni, ugyanis az összes azzal kezdődik, hogy találd ki, mi az, amit akarsz. A sikerszerzők azért nem tudnak neked ebben segíteni, mert ez a probléma nem ilyen jellegű.

Az ember természeténél fogva tudja, hogy mit akar. Nézz meg egy kisgyereket: sohasem unatkozik. Mindig tudja, mi érdekli, mivel szeretne játszani, kivel szeretne együtt lenni. A kisgyerek gátlástalanul megmondja, ha valaki szép, és azt is, ha valaki büdös. A kisgyerek tehát tisztában van a vágyaival, tisztában van a körülötte lévő világgal, és el tudja dönteni, hogy mit akar. Azonban - ahogy arról már egy korábbi levélben írtam - a kisgyerek rabszolga is egyben: nem tehet meg mindent, amire vágyik. Akkor kell lefeküdnie aludni, ha azt a szülei diktálják, akkor kell ennie, amikor azt megmondják neki, fel kell vennie a sapkát akkor is, amikor ő nem akarja, és akkor is fogat kell mosnia, ha az neki nem tetszik. A kisgyerek részben a saját érdekében válik rabszolgává, hiszen az egészsége múlik rajta, hogy tiszták legyenek a fogai és jól felöltözzön a hidegben. Ugyanakkor részben azért is válik rabszolgává, mert a szüleinek így kényelmes.

Egyetlen szülőtől sem elvárható, hogy napi 24 órában a gyerek rendelkezésére álljon, hiszen akkor ő válna rabszolgává. Szükséges tehát egyfajta egyensúly, amit persze néha nem könnyű megtalálni. Amikor pedig nem sikerül, akkor az okozhat problémákat felnőttkorban.

Ugyanis amikor a szülő túlzott alkalmazkodást vár a gyerektől, akkor a gyereknek meg kell tanulnia lemondania a saját vágyairól.

A gyerek nem tudja másképp kezelni ezt a helyzetet. Ugyanolyan ez, mint a szobatisztaság: kell egy bizonyos kor, egy bizonyos érettség, amire megtanulja használni a megfelelő izmait. Addig maximum annyit tudna tenni a gyerek, hogy nem eszik és nem iszik, így nincs mit kipisilni. Pontosan ugyanez a helyzet a vágyakkal is. Ha a gyereknek azt mondja a szülő, hogy nem játszhat a homokozóban annyit, amennyit ő szeretne, akkor a gyerek csak egyetlen dolgot tud tenni: valahogy megtanulja lekapcsolni a homokozás iránti vágyait.

Ez nem egészen pontos így. A gyerek kétféle dolgot tud tenni: megküzd a vágyaiért, vagy alkalmazkodik. Természetesen a küzdelem ilyen esetben rendszerint kudarcra van ítélve, és emiatt a gyerek több-kevesebb küzdés után inkább az alkalmazkodás felé fordul, mégpedig azért, hogy elkerülje azt az óriási fájdalmat, amit a vágyainak a beteljesületlensége, és a küzdelem kudarca jelent.

Ha a szülő annak érdekében, hogy az ő élete kényelmes legyen, sok dologban kezdi korlátozni a gyereket, akkor a gyerek nagyon nagy gyakorlatra tesz szert a vágyainak az elfojtásában. Minél gyakorlottabb lesz ugyanis, annál több fájdalomtól tud megszabadulni ezáltal. A csapda persze az, hogy mivel ezt a viselkedést a túlélésünk miatt, és az óriási fájdalom elkerülése érdekében alakítottuk ki, ezért aztán nem mondunk le erről felnőttkorunkban sem.

Ez az egyik legkézenfekvőbb oka annak, ha valaki felnőttként nem tudja, mit akar.

Mert gyerekként megtanulta, hogy sokkal biztonságosabb elfojtania a vágyait. A különös az egészben az, hogy az ilyen emberek meg vannak győződve róla, hogy nekik teljesen normális és átlagos gyerekkoruk volt. Ez természetes eredménye ennek a lelki folyamatnak, hiszen pont az a lényege az egésznek, hogy megszabaduljanak a fájdalmas emlékektől. Pontosan azért nem emlékeznek arra, hogy milyen rossz élmények érték őket gyerekként, mivel hatásos módszert alakítottak ki magukban az alkalmazkodásra. Ennek a végeredménye, hogy kapunk egy felnőtt embert, akiben nincs igazán erős ambíció, és még arról is meg van győződve, hogy az ő gyerekkora egészen átlagos volt.

Ilyen helyzetben nem segítenek a sikerkönyvek, hiszen ilyenkor először is vissza kell szerezni azt a képességünket, hogy kapcsolatot tudjunk teremteni a vágyainkkal. Erre leghatékonyabb módszer a terápia. A terapeuta munkája az, hogy megmutassa nekünk, létezik egészséges, normális, kiegyensúlyozott kapcsolat két ember között. Létezik olyan kapcsolat, amiben kimondhatjuk, amit gondolunk anélkül, hogy szégyellni kellene magunkat. Létezik olyan kapcsolat, ahol örülnek a vágyainknak. Ezt kizárólag egy ember tudja megmutatni nekünk, ez nem megtanulható könyvekből. Ez a folyamat van akinél hosszabb, van akinél rövidebb ideig tart, azonban amint ezt a megtapasztalást képesek vagyunk a mindennapi életünkbe is átvinni, akkor többé már nem lesz szükségünk arra, hogy elnyomjuk a vágyainkat.

Ezen a ponton jön az a tanulási folyamat, aminek során ténylegesen megtörténik a vágyaink "újraélesztése". Itt a régi gyerekkori reflextől kell megszabadulni, miszerint a vágyainkat nem kell komolyan venni. Nyilvánvalóan ha a szüleink nem vettek minket komolyan, akkor mi magunk sem vesszük magunkat komolyan. Ezért a gyakorlás lényege, hogy elkezdjük magunkat komolyan venni.

A saját vágyaikat rutinosan elfojtó emberek nagy része általában inkább abban jó, hogy azt tudja, mi az, amit nem akar, és csak kevésbé van tisztában azzal, mit is akar. Ezért érdemes azzal kezdeni, hogy megszüntessük azokat a dolgokat magunk körül, amit nem akarunk. Egy jó gyakorlat erre, ha előveszünk egy papírt, és felírunk rá néhány olyan dolgot, ami zavar minket. Például ha zavar, hogy a párunk mindig hangosan zörög a kulccsal, ha a főnök esténként sms-eket küld, ha a szomszéd hajnalban nyírja a füvet, akkor ezeket mind írjuk össze egy darab papírra. Ezután pedig vegyük komolyan magunkat, és kezdjük el kipipálni a listán a tételeket, azaz kezdjünk el megküzdeni azokért a dolgokért, amik nekünk fontosak.

Ilyenkor ha törik, ha szakad, be kell bizonyítani magunknak, hogy erre képesek vagyunk. Rá kell venni a párunkat, hogy ne zörögjön a kulccsal, a főnököt arra, hogy ne küldözgessen üzeneteket munkaidőn kívül, a szomszédot arra, hogy normális időben nyírja a füvet, és így tovább. Ezzel három dolgot tanítunk meg magunknak. Az első, hogy a küzdelemnek van értelme, nem úgy, mint gyerekkorunkban, amikor az erőviszonyok miatt kudarcra voltak ítélve a próbálkozásaink. A második, hogy képesek vagyunk elérni, hogy a környezetünk a vágyainknak megfelelően alakuljon, azaz önbizalomra tudunk szert tenni. A harmadik pedig az, hogy megtanítjuk magunknak, hogy érdemes vágyni dolgokra, és nem kell ezekről többé lemondanunk, hiszen a vágyaink végül elérhetőek.

Ekkor kezdődhet az én munkám.