A Reichstag - a német parlament épülete - 1933. február 27-én égett le. Én pedig tegnap a balatonakarattyai strandon. A gyújtogatást egy magányos holland kommunista, Marinus van der Lubbe követte el, az én leégésemért viszont egyedül én vagyok a felelős, ha eltekintünk a Napocskának a szokatlanul erős sugárzásától.
Az úgy volt, hogy a Vonat megpályázott egy balatoni kirándulást, és megnyerte. Tavaly is így volt, csakhogy én akkor is dolgoztam ezerrel, és nyilván sokat szoveltam a Mikinél, nem hallottam hírét.
Szerda reggel már fél 7-kor felkeltettük egymást, akkor hallottam, hogy a Balázs - a Vonat főnöke - előtte való nap eligazítást tartott, és kilátásba helyezte a negyed 8-as indulást.
Kényelmesen elkészültem (vécé, zuhanyzás) addig, sőt a nálam lévő olajos halat is megettem egy párnapos margarinos zsemlével.
A Vonatból kifelé menet láttam a kondért tele limonádéval. Ha valaki előbb szól, elhoztam volna a szekrényemből a kétliteres flakonomat és megtöltöm vele, de hát nem szólt senki. Balázs adott egy kerékpáros kulacsot, ami kb. egyliteres lehetett, abba szedtem, és egy nylonzacskó (3 vagy 4 darab) szalámis zsemlét. Az volt a napi apanázs.
Fél 8 tájban indultunk, és elég hamar elértünk a velencei pihenőig (25km). Ott, mint kiderült, felvettük a buszsofőr feleségét és egy fiatal fiút és lányt. Hogy ezek milyen rokoni kapcsolatban voltak vele, az nem derült ki, de nem is érdekelt senkit.
Innen szintén nem messze, 71 km körül lejöttünk az autópályáról és jobbra fordultunk Akarattya felé. Tavaly is ide jött a brigád, sokak előtt nem volt már ismeretlen a hely.
Volt ugyan egy kilométerrel odébb egy szabadstrand, de mi a Bercsényibe mentünk. Belestem az ablakon, és láttam, hogy egy fiatal szemüveges csaj a pénztáros. B. két tízezressel meg némi apróval fizetett, ÁFÁs számlát kért, és néhány ezrest kapott vissza. Köbö 25 emberre ez nem is sok! Mindenki röhögött, amikor beköszöntem a kiscsajnak, mire én lebunkózam őket:
- Én vagyok az egyetlen, aki köszönt. Mit fognak mondani? Na, megjöttek a bunkó pestiek?
Persze csak tréfa volt, ki a fenét érdekelt, hogy mit gondolnak rólunk!
Maga a strand nem tűnt óriásinak, de így hétköznap szépen lazán elfértünk. Mert azért később jöttek még elég sokan.
Egész hátra mentünk, Tibor elővette a pokrócokat, és a fél csapat lehevert az árnyékba. Megettem egy szenyát az enyémből, meg az el nem jött emberekéből, aztán uzsgyi, be a vízbe!
Namost az uzsgyi, az úgy nézett ki, hogy amikor még bokáig ért a Balaton, akkor nagyon-nagyon hideg volt. Amikor térdig, akkor már csak simán hideg. A legfurcsább az volt, mikor a golyóimat nyaldosta, de aztán bejjebb merészkedtem és végül amikor belemerültem, már egészen barátságos volt. Előkerült egy Sunny Ball feliratú gumilabda is, azzal játszottunk, dobálgattuk egymásnak. Aztán amilyen felhős volt a nap eleje, úgy kisütött később.
Kijöttem a vízből és kerestem üres pokrócot, hát nem volt. A két szocimókus csak tizet hozott, és ezek igen hamar gazdára találtak, de Tibor megengedte, hogy az ő hatalmas rózsaszín lepedőjére - talán abroszára? - leheveredjek, ő meg elment a magával hozott sakk-készlettel. Hogy talált-e magának partnert, azt nem tudom, de a jelenlévő hajléktalanok, miután tisztában vannak a tudásával, biztos nem álltak ki ellene.
Főleg a lábamat akartam napoztatni, mert még Juliskámtól kaptam (és az nem mostanában volt!) egy háromnegyedes nadrágot, amit egy napig hordtam, hozzá tornacipővel. Ami kilógott a lábszáramból, az ez alatt az egy nap alatt szégyentelenül leégett, de olyan szinten, hogy még a mai napig is meglátszik. Ezeket akartam eltüntetni, de igen hamar megszáradtam és minél melegebb lett a hátam, annál inkább visszakívánkoztam a vízbe. Előtte azonban meghívtam magam egy korsó Dreherre. 4 kiló volt, plusz adtam 50 rupó jattot. Hűtött koriban adta a faszi a komlószörpöt, és nagyon jólesett!
Azt hiszem, háromszor voltam bent ebéd előtt, és mindig igen hosszú ideig. Tkp. én voltam a legtovább a tóban egész nap.
Az ebédet ott a strandon az egyik kioszk teraszán költöttük el. Ott mellettünk volt egy jópofa, hangár alakú étterem, de mi egészen pontosan a túlsó végébe avászkodtunk el, ami igen jót tett az étvágyunknak. (Na, mégsem olyan kicsi a strand?) Gondolkodtam egy ebéd előtti felesen, de olyan meleg volt, hogy inkább lebeszéltem magam róla.
Lassan hozták ki a levest négyszemélyes tálakban, és egy asztalnál nyolcan ültünk, ami azt jelentette, hogy akik a bódé felőli oldalon találtak helyet maguknak, azok megkapták, akik nem, mint pl. én is, azok meg nyelték a nyálukat.
Elvitték a levesestálakat, és még egy kis örökkévalóság után kihozták nekünk is. Akkor meg ők nézték, hogy eszünk, bár ezek már elcsapták az éhüket.
Második fogás rántott hús volt - egy szelet - és vegyes köret, vagyis rizs és sült krumpli. Savanyút nem szolgáltak fel, ami engem teljesen hidegen hagyott, mert nem szeretem, de a többiek közül bizonyára jópárnak hiányzott. Megfigyeltem, hogy rengetegen sóznak (a levesnél plusz borsoznak) kóstolás nélkül. Én ezt már a gyerekkorommal kinőttem, és nagyon jól is tettem, mert abszolút felesleges és káros. Ja, aki dohányzik, az nem érzi az ízeket, és a megemelt sófogyasztás abszolút nem tesz jót.
Amikor elszállingóztak, Balázs meg még két "srác" ott maradt iszogatni és dohányozni. Egy üveg Arany Fácánt vettem, gyenge 4 fokos sör, és leültem a szomszéd asztalhoz, amik a padok mellé voltak állítva. B. megkérdezte, hogy megbántam-e, hogy eljöttem. Dehogyis, sőt legszívesebben itt is maradnék, mondtam, csak leragad a szemem, a víz sokat kivett belőlem. Meghívott egy kávéra, és lesétáltunk.
Ja, és érdekes volt megfigyelni, hogy csak néhányan öltöztünk fel kajához. Tudom, hogy strand, meg Balaton, de... na mindegy. Szóval én frászt kapok attól is, ha valaki az utcán félmeztelenül sétálgat.
Kaja után már nem is tudom, talán kétszer voltam bent, de akkor már nagyon látszott a hátunkon a piros.
Az akarattyai strand délután árnyékba borul, alig lehet napos foltokat találni, legalább is azon a részen, ahol mi voltunk. Beálltam egy fa alá, hogy csak a lábszáram süsse a Nap, de persze szart sem értem vele. Az a pár perc, amíg volt hozzá türelmem, semmi ilyesmire nem volt elég.
Aztán kimentem kakálni a vécére, és ott olyan kicsi szalvétaszerű papírok voltak egy hengerben, hogy ha nem ott látom őket a fülkében, esküszöm, nem jöttem volna rá, hogy mire használják. Élből két darabot vettem a kezembe, és egy pillanat alatt kilyukadt az egész, úgyhogy a következő néhány darab arra ment el, hogy az ujjaimat törölgettem.
14 "henger" volt és 15 piszoár, de nehéz elképzelni, hogy akár még hétvégén is teltház lenne itt. A mosdókat és zuhanyzókat nem számoltam meg, de ha így tettem volna, akkor is elfelejtem - kiverte volta a jéghideg víz a fejemből. És nem csap volt, ahol állítani tudod a hőmérsékletet, hanem csak egy gomb, mint a Miklós utcában, és ha megnyomod, egy darabig jön a víz.
Nagyon hideg volt! A seggemet kimostam, és egy kicsit a hátamat próbáltam hűteni, de túlságosan is jól sikerült volna, ha tisztességesen aláállok, úgyhogy inkább hagytam a francba.
Amikor kijöttem, szó szerint rázott a hideg. Rázott akkor is, amikor öltöztem, és akkor is, amikor annál a bódénál, ahol a korsót ittam, valami vízfélét kértem az útra. A faszi egy kétliteres Fantás flakont kiöblített, és szódát töltött bele. Tibor tüzet kért tőle, kapott egy skatulya gyufát csak úgy, de mondtam, hogy számolja hozzám. 170 forintomba került, ami semmi. Itt Pesten egy pohárral adtak volna ennyiért.
Visszafelé nagyon csöndes volt a busz, én pl. szinte az egész utat átaludtam. A velencei pihenőnél kitettek minket, a fószer hazadobta a családját, és jött vissza értünk.
A sofőrnek be nem állt a szája, szegény Balázsnak kellett hallgatnia egész úton. Addig-addig pofázott, hogy elfelejtett lekanyarodni az Egér útra, és visszafelé is beszoptuk a Budaőrsi utat. (Kifelé két sáv, befelé viszont csak egy, jó nagy szopás!)
Bent a Vonaton mindenkinek meg kellett mutatnom a hátam, szörnyülködtek rajta meg poénkodtak, de hát ilyen ez az állatkert, ezek így törődnek a jó arcokkal.
Misikém (aki alattam alszik) kérdezte:
- Állva fogsz aludni?
- Lábujjhegyen! - tromfoltam rá, és ezen jót röhögtünk. Pedig a lábaim ugyanolyan sápadtak maradtak, mint előtte voltak.
Szerencsére a mai napon is szabad voltam, így meg tudtam tenni azt, hogy vettem egy tubus Fenistil gélt, elmentem a dokihoz (szabin van hó végéig, de a Wallinger fogadott) és felírattam gyogyit, mert augusztusban úgyis elfogyott volna. Megkértem, hogy kenjék le a hátam, a többit majd elintézem, ahogy tudom. Az asszisztens csaj átvitt az Egri (a Horváth utódja) rendelőjébe és lekente a hátam. A doki is átjött, és közölte, hogy nem olyan vészes, egy nap alatt rendbe fog jönni, és meg is marad a színe.
Felmentem a Mikihez, és azóta is azt hallgatom, hogy milyen sms-eket írt a nője, meg ő miket írt rá, és hogy biztosan mire gondolt közben a csaj... Pedig jó lett volna kicsit pihenni!
Az úgy volt, hogy a Vonat megpályázott egy balatoni kirándulást, és megnyerte. Tavaly is így volt, csakhogy én akkor is dolgoztam ezerrel, és nyilván sokat szoveltam a Mikinél, nem hallottam hírét.
Szerda reggel már fél 7-kor felkeltettük egymást, akkor hallottam, hogy a Balázs - a Vonat főnöke - előtte való nap eligazítást tartott, és kilátásba helyezte a negyed 8-as indulást.
Kényelmesen elkészültem (vécé, zuhanyzás) addig, sőt a nálam lévő olajos halat is megettem egy párnapos margarinos zsemlével.
A Vonatból kifelé menet láttam a kondért tele limonádéval. Ha valaki előbb szól, elhoztam volna a szekrényemből a kétliteres flakonomat és megtöltöm vele, de hát nem szólt senki. Balázs adott egy kerékpáros kulacsot, ami kb. egyliteres lehetett, abba szedtem, és egy nylonzacskó (3 vagy 4 darab) szalámis zsemlét. Az volt a napi apanázs.
Fél 8 tájban indultunk, és elég hamar elértünk a velencei pihenőig (25km). Ott, mint kiderült, felvettük a buszsofőr feleségét és egy fiatal fiút és lányt. Hogy ezek milyen rokoni kapcsolatban voltak vele, az nem derült ki, de nem is érdekelt senkit.
Innen szintén nem messze, 71 km körül lejöttünk az autópályáról és jobbra fordultunk Akarattya felé. Tavaly is ide jött a brigád, sokak előtt nem volt már ismeretlen a hely.
Volt ugyan egy kilométerrel odébb egy szabadstrand, de mi a Bercsényibe mentünk. Belestem az ablakon, és láttam, hogy egy fiatal szemüveges csaj a pénztáros. B. két tízezressel meg némi apróval fizetett, ÁFÁs számlát kért, és néhány ezrest kapott vissza. Köbö 25 emberre ez nem is sok! Mindenki röhögött, amikor beköszöntem a kiscsajnak, mire én lebunkózam őket:
- Én vagyok az egyetlen, aki köszönt. Mit fognak mondani? Na, megjöttek a bunkó pestiek?
Persze csak tréfa volt, ki a fenét érdekelt, hogy mit gondolnak rólunk!
Maga a strand nem tűnt óriásinak, de így hétköznap szépen lazán elfértünk. Mert azért később jöttek még elég sokan.
Egész hátra mentünk, Tibor elővette a pokrócokat, és a fél csapat lehevert az árnyékba. Megettem egy szenyát az enyémből, meg az el nem jött emberekéből, aztán uzsgyi, be a vízbe!
Namost az uzsgyi, az úgy nézett ki, hogy amikor még bokáig ért a Balaton, akkor nagyon-nagyon hideg volt. Amikor térdig, akkor már csak simán hideg. A legfurcsább az volt, mikor a golyóimat nyaldosta, de aztán bejjebb merészkedtem és végül amikor belemerültem, már egészen barátságos volt. Előkerült egy Sunny Ball feliratú gumilabda is, azzal játszottunk, dobálgattuk egymásnak. Aztán amilyen felhős volt a nap eleje, úgy kisütött később.
Kijöttem a vízből és kerestem üres pokrócot, hát nem volt. A két szocimókus csak tizet hozott, és ezek igen hamar gazdára találtak, de Tibor megengedte, hogy az ő hatalmas rózsaszín lepedőjére - talán abroszára? - leheveredjek, ő meg elment a magával hozott sakk-készlettel. Hogy talált-e magának partnert, azt nem tudom, de a jelenlévő hajléktalanok, miután tisztában vannak a tudásával, biztos nem álltak ki ellene.
Főleg a lábamat akartam napoztatni, mert még Juliskámtól kaptam (és az nem mostanában volt!) egy háromnegyedes nadrágot, amit egy napig hordtam, hozzá tornacipővel. Ami kilógott a lábszáramból, az ez alatt az egy nap alatt szégyentelenül leégett, de olyan szinten, hogy még a mai napig is meglátszik. Ezeket akartam eltüntetni, de igen hamar megszáradtam és minél melegebb lett a hátam, annál inkább visszakívánkoztam a vízbe. Előtte azonban meghívtam magam egy korsó Dreherre. 4 kiló volt, plusz adtam 50 rupó jattot. Hűtött koriban adta a faszi a komlószörpöt, és nagyon jólesett!
Azt hiszem, háromszor voltam bent ebéd előtt, és mindig igen hosszú ideig. Tkp. én voltam a legtovább a tóban egész nap.
Az ebédet ott a strandon az egyik kioszk teraszán költöttük el. Ott mellettünk volt egy jópofa, hangár alakú étterem, de mi egészen pontosan a túlsó végébe avászkodtunk el, ami igen jót tett az étvágyunknak. (Na, mégsem olyan kicsi a strand?) Gondolkodtam egy ebéd előtti felesen, de olyan meleg volt, hogy inkább lebeszéltem magam róla.
Lassan hozták ki a levest négyszemélyes tálakban, és egy asztalnál nyolcan ültünk, ami azt jelentette, hogy akik a bódé felőli oldalon találtak helyet maguknak, azok megkapták, akik nem, mint pl. én is, azok meg nyelték a nyálukat.
Elvitték a levesestálakat, és még egy kis örökkévalóság után kihozták nekünk is. Akkor meg ők nézték, hogy eszünk, bár ezek már elcsapták az éhüket.
Második fogás rántott hús volt - egy szelet - és vegyes köret, vagyis rizs és sült krumpli. Savanyút nem szolgáltak fel, ami engem teljesen hidegen hagyott, mert nem szeretem, de a többiek közül bizonyára jópárnak hiányzott. Megfigyeltem, hogy rengetegen sóznak (a levesnél plusz borsoznak) kóstolás nélkül. Én ezt már a gyerekkorommal kinőttem, és nagyon jól is tettem, mert abszolút felesleges és káros. Ja, aki dohányzik, az nem érzi az ízeket, és a megemelt sófogyasztás abszolút nem tesz jót.
Amikor elszállingóztak, Balázs meg még két "srác" ott maradt iszogatni és dohányozni. Egy üveg Arany Fácánt vettem, gyenge 4 fokos sör, és leültem a szomszéd asztalhoz, amik a padok mellé voltak állítva. B. megkérdezte, hogy megbántam-e, hogy eljöttem. Dehogyis, sőt legszívesebben itt is maradnék, mondtam, csak leragad a szemem, a víz sokat kivett belőlem. Meghívott egy kávéra, és lesétáltunk.
Ja, és érdekes volt megfigyelni, hogy csak néhányan öltöztünk fel kajához. Tudom, hogy strand, meg Balaton, de... na mindegy. Szóval én frászt kapok attól is, ha valaki az utcán félmeztelenül sétálgat.
Kaja után már nem is tudom, talán kétszer voltam bent, de akkor már nagyon látszott a hátunkon a piros.
Az akarattyai strand délután árnyékba borul, alig lehet napos foltokat találni, legalább is azon a részen, ahol mi voltunk. Beálltam egy fa alá, hogy csak a lábszáram süsse a Nap, de persze szart sem értem vele. Az a pár perc, amíg volt hozzá türelmem, semmi ilyesmire nem volt elég.
Aztán kimentem kakálni a vécére, és ott olyan kicsi szalvétaszerű papírok voltak egy hengerben, hogy ha nem ott látom őket a fülkében, esküszöm, nem jöttem volna rá, hogy mire használják. Élből két darabot vettem a kezembe, és egy pillanat alatt kilyukadt az egész, úgyhogy a következő néhány darab arra ment el, hogy az ujjaimat törölgettem.
14 "henger" volt és 15 piszoár, de nehéz elképzelni, hogy akár még hétvégén is teltház lenne itt. A mosdókat és zuhanyzókat nem számoltam meg, de ha így tettem volna, akkor is elfelejtem - kiverte volta a jéghideg víz a fejemből. És nem csap volt, ahol állítani tudod a hőmérsékletet, hanem csak egy gomb, mint a Miklós utcában, és ha megnyomod, egy darabig jön a víz.
Nagyon hideg volt! A seggemet kimostam, és egy kicsit a hátamat próbáltam hűteni, de túlságosan is jól sikerült volna, ha tisztességesen aláállok, úgyhogy inkább hagytam a francba.
Amikor kijöttem, szó szerint rázott a hideg. Rázott akkor is, amikor öltöztem, és akkor is, amikor annál a bódénál, ahol a korsót ittam, valami vízfélét kértem az útra. A faszi egy kétliteres Fantás flakont kiöblített, és szódát töltött bele. Tibor tüzet kért tőle, kapott egy skatulya gyufát csak úgy, de mondtam, hogy számolja hozzám. 170 forintomba került, ami semmi. Itt Pesten egy pohárral adtak volna ennyiért.
Visszafelé nagyon csöndes volt a busz, én pl. szinte az egész utat átaludtam. A velencei pihenőnél kitettek minket, a fószer hazadobta a családját, és jött vissza értünk.
A sofőrnek be nem állt a szája, szegény Balázsnak kellett hallgatnia egész úton. Addig-addig pofázott, hogy elfelejtett lekanyarodni az Egér útra, és visszafelé is beszoptuk a Budaőrsi utat. (Kifelé két sáv, befelé viszont csak egy, jó nagy szopás!)
Bent a Vonaton mindenkinek meg kellett mutatnom a hátam, szörnyülködtek rajta meg poénkodtak, de hát ilyen ez az állatkert, ezek így törődnek a jó arcokkal.
Misikém (aki alattam alszik) kérdezte:
- Állva fogsz aludni?
- Lábujjhegyen! - tromfoltam rá, és ezen jót röhögtünk. Pedig a lábaim ugyanolyan sápadtak maradtak, mint előtte voltak.
Szerencsére a mai napon is szabad voltam, így meg tudtam tenni azt, hogy vettem egy tubus Fenistil gélt, elmentem a dokihoz (szabin van hó végéig, de a Wallinger fogadott) és felírattam gyogyit, mert augusztusban úgyis elfogyott volna. Megkértem, hogy kenjék le a hátam, a többit majd elintézem, ahogy tudom. Az asszisztens csaj átvitt az Egri (a Horváth utódja) rendelőjébe és lekente a hátam. A doki is átjött, és közölte, hogy nem olyan vészes, egy nap alatt rendbe fog jönni, és meg is marad a színe.
Felmentem a Mikihez, és azóta is azt hallgatom, hogy milyen sms-eket írt a nője, meg ő miket írt rá, és hogy biztosan mire gondolt közben a csaj... Pedig jó lett volna kicsit pihenni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése