BOSZORKÁNYOS SZOMBAT

Szombaton hajnali 2 után értünk haza, és szokás szerint felmentem a Netre. Nem tudom, miért szenvedek mindig félálomban, ahelyett, hogy lefeküdnék aludni a fenébe!

Valamikor délelőtt arra keltem, hogy Maciek és Malwinka itt ülnek – mármint a nappaliban – a kanapén és beszélgetnek. A nyelvtanról (grammatika), az angol és magyar nyelvtanról.

Namost Maciek nem tud halkan, kulturáltan beszélgetni, egyáltalán semmit nem tud halkan, kulturáltan csinálni, mert amikor kimegy pl. vécére, akkor is hangosan szívja az orrát, harákol, és csapkodja az összes ajtót, amin keresztülmegy. Ő gyárilag ilyen, de attól nekem még nem kell szeretnem.

Szóval a zenés ébresztő megvolt, és ez rá is nyomta a bélyegét az egész napomra. Lehangolt voltam, mint egy elhanyagolt, múlt századi zongora, még ahhoz sem volt lelkierőm, hogy bemenjek a városba kaját venni. Volt még pár tömlő halkrémem, meg kenyér, meg zöldség, meg volt ilyen butter cake-em. Ezt a Plus-ban vettem, előre fel van szeletelve, még ezzel sem kell törődni.

Még a délelőtt folyamán, vagy már kora délután felkiabált nekem Marcin, Malwin pasija, hogy kölcsönvette a „Lamborghinimet”, de nem kellett a kulcsa, mert ez van neki – és felmutatott egy baromi ronda neonzöld bringazárat.

Hát így! Hogy most már le is nyúljuk a másik gépét! De jó lenne már ott lakni a bungiban!

Ja, az meg kimondottan a droomgaard-i kemping területén van, azon a migránsok elől elkerített helyen, ahol mi is laktunk, mielőtt ide Goudába költöztem. Arról már akkor is hallottam, hogy az OTTO lemond róla, csak mi arra tippeltünk, hogy visszakapja a táborvezetőség, és jópénzért odaadják azt is a menekülteknek. (Nyilván államköltségen laknak ott, nem a kemping vezetősége jótékonykodik nekik nulla bevételért, meg a saját költségükön fizetik a rezsiátalányt!) Bár, ami azt illeti, még a takarítók is lengyelek voltak a kempingben, tehát igencsak valószínű, hogy a táborvezetőség is az, és naná, hogy lengyel tulajdonú közvetítőirodának adják ki, nehogy már a hollandnál maradjon a zseton!

Szóval felzavarva, megrabolva (vagy inkább megbecstelenítve), kialvatlanul gubbasztottam itt fent, csak vécére meg kajáért jártam le, ami ugye nem egy kimondott közösségi élet. De nekem nem is hiányzik senki, felőlem dajdajozhatnak, csak ne akkor, amikor alszom.

Az pedig elég sűrűn megtörtént. Azért gépezés közben szellemileg fáradozik az ember elfelé, és olykor elterültem, mint a Nagy-Alföld, és szunyáltam. Volt, hogy magamtól ébredtem arra, hogy pisilnem kell, volt, hogy Kamil tűzijátékára, amit állítólag elég drágán vásárol, de semmi extrát nem tud, csak kurva hangosan fütyül, ha meggyújtják, aztán hirtelen eltűnik, mint Petőfi a ködben.

Amikor már kellőképpen beivott a társaság – láttam valami borosüveget is az asztalon –, kitaláltak maguknak. Hogy menjek már le, kint leterítenek a fűben egy pokrócot, és kiülünk a napra.

Namost az úgy van, hogy pénteken hoztam a közértből negyed kiló kávét Marcinnak (előtte vagy 20 percig magyarázta, hogy NE neszkávét hozzak, hanem olyat, amit le kell főzni, bár ő úgy csinálja, mintha nesz lenne, vastagon áll a zacc a bögréje alján, beletesz vagy egy evőkanállal, a marhája), egy liter teljes tejet Malwinkának (ezúttal nem felejtettem el, igaz, hogy fel is írták), meg Maciek-nek egy adaptert a telefonboltból, ahol a belépőkártyámat nyomtattam (nano SIM-ből csinál „normált”). Piszokul örültek neki, tényleg tök odavoltak meg vissza, mint a gyerekek Karácsonykor, nem győztek dicsérni.

Na, most aztán minden áron azt akarták, hogy menjek le közéjük. Csakhogy nekem nem volt kedvem. Mi a fenét csináljak ott? Jó, megiszok egy pofa italt, ha adnak, hülyén vigyorgok, mintha érteném, hogy mit mondanak, néha-néha lefordítanának nekem valamit angolra, ami nem „titok”, tehát nem róluk vagy valamelyik ismerősükről szól, hanem semleges téma… Max fél óra után úgyis visszaszivárogtam volna, de addig sem éreztem volna jól magam. Megköszöntem, de udvariasan visszautasítottam. Mosolyogni nem mertem, mert nem volt bent a protkóm, de hát értsenek már a szóból, kanyargom!

Ötpercenként felüvöltöttek.

- Attilaaa! ATTILAAAAAA!!

- Egen.

- Fent vagy?

- Fent.

- Gyere lee!

- Nem megyek. Rendesek vagytok, d…

- Gyere leeee! Szeretnénk, ha itt lennél velünk. Itt leeent!

Bazdmeg…

- Attilllaaaa!

- Haddnemennyek!

Egy darabig csend, aztán elölről.

Malwinka kitalálta, hogy én szomorú vagyok. Erre kezdtem begurulni, és ki sem mentem a korláthoz, úgy mondtam, hogy nem vagyok szomorú, jókedvű vagyok, és akkor lennék szomorú, ha le kéne mennem. Oda le közéjük.

Akkor feljött a Malwin. Fogta magát, és feljött!

- Attila! Tudjuk, hogy te szomorú vagy…

- De nem vagyok!…

- … de mi szeretünk téged. Tudjuk, hogy öreg vagy…

Na, kösz szépen!

- … de mi mind szeretünk, és fogadd el ezt – itt letett két kis szelet Snicker's csokit az asztalkám sarkára –, és ne haragudj ránk, mert mi szeretünk!

Idelépett és megölelt. Megpróbáltam úgy rámosolyogni, hogy ne villanjon ki az az egy fogam itt oldalt. Biztosítottam róla, hogy én is szeretem őket, és nagyon szépen köszönöm a csokit.

Maciek átlag kétóránként felüvöltött, mint egy sebzett vadállat, hogy lemegyek-e inni vele egy sört.

- Attila, my friend!!

Kicsodád??

Vagy hogy beszélgetek-e vele. Politikáról. Ez összetéveszt engem valakivel!

Vagy Kashka felszólt:

- Attila!

- Yes?

- Hoddzs! - a hodzsi azt jelenti lengyelül, hogy gyere.

Ez általában be is jön neki, de most nem mentem le, nehogy az legyen, hogy neki lemegyek, a pasijának nem. Vagy neki lemegyek, Malwinnak vagy a két bikának nem. Remélem, megértette!

Aztán feljött Marcin is. Hogy van-e valami bajom. Mondtam, hogy nincs, tényleg, csak van végre annyi Internet, hogy nem kell fél órát várni minden kattintás után stb.

Aztán feljött Kamil is. Beszélt valami 166 euróról. Tejóisten, mi a fenét akar ez 166 euróért venni? Mondom neki, hogy összesen nincs annyi pénzem. Erre elkerekedett szemekkel, hogy dehogy is, ő fog nekem adni (aha, szóval ennyi jár vissza a 250-ből, amit a rám eső 500 felett még átutaltam neki!), meg még annyit, amennyit most tudok neki kölcsönözni. Egy húszasom volt, meg egy ötösöm, odaadtam neki a bémalért.

- Tehát 166 meg húsz… - és itt komoly fejtörésbe kezdett. Nem volt már annyira szomjas… Együtt megfejtettük, hogy akkor kedden, amikor megjön a fizetés, 186 ficcset fog visszaadni.

Indulás előtt még megkérdezte:

- Szereted a kokaint?

Jézus ereje!

- Nem, köszönöm, minden ilyesmiről leszoktam már!

De hát egy húszasért hol akar ez kokót venni?

Már éjjel, de szerencsére fent voltam, Maciek kijött telefonálni. Elkezdte a szobájában, de úgy látszik, túlságosan visszaverődött az üvöltése a falakról, és inkább kijött a nappaliba. Itt mászkált – komolyan, menetelt fel és alá! - és közben üvöltött a telefonba. Ez jó negyed óráig eltartott, és egészen biztos vagyok benne, hogy az összes csukott ajtó dacára a két pár a saját cellájukban kiválóan hallott minden egyes szót. De talán még a szomszédos házakban is tudták követni az eszmecsere itteni felét.

Na, vasárnap bementem a városba. Csak a Plus-ig, mert már így is 4 óra elmúlt, a Délifrance meg akkor zár, a török meg nincs is nyitva. Amikor megjöttem, adtam a két hölgynek egy-egy csokihabot. El voltak ájulva.

Igen, mert volt egy kis lelkiismeret-furdalásom Malwinka miatt, hogy ez tényleg azt hitte, hogy én szomorú vagyok, vagy nem szeretem őket, vagy mit tudom én. Kashkának meg azért, hogy ne csak M. kapjon, hanem ő is, meg egyébként is őt jobban szeretem. De hát ezt nem kell nekik tudniuk.

Pénteken a szokott sms-ben azt írta az OTTO, hogy hétfőn de. 10-től du. fél 4-ig dolgozom, kedd-szerda-csütörtök meg du-tól éjjel egyig. Négy nap. Elég lesz ez a magyarnak! Örüljön, hogy bevettük a csapatba!

Vasárnap jött egy sms, amiben a hétfői beosztásomat áttették délelőtt 10-ről délelőtt 10-re. Szóval… Én nem tudom, hogy az illető, aki Venlo-ban ül az irodában és elköveti ezeket a hülyébbnél hülyébb beosztásokat, és amikor kijavítja magát, akkor ugyanarra javítja, mint az eredeti agymenése volt, az be van baszva, be van szívva, vagy mind a kettő?

Várjál, még nincs vége! Amikor Marcin meg a nője kimentek a listához, és visszajöttek, közölték, hogy nem vagyok rajta. Kamil és Kasha hajnali 6-kor mennek el a telepről, ők meg a harmadik pár (Lukas és Monika, ők a másik végében laknak) du. 2-kor, én pedig az egész listán nem szereplek.

Kimentem, megnéztem, a 14 órás buszon csak ők lesznek négyen utasok. Visszajöttem, és írtam egy sms-t Kamilnak (tudod, az OTTÓsnak), hogy miújság van. Beletelt pár percbe, amíg utánanézett, aztán visszaírt, hogy hétfőn szabad vagyok, mert nincs transzport reggel a tízórás kezdéshez. Erre felhomályosítottam, hogy van 4 szabad hely Marcinék járatán, talán be lehet suvasztani a délutáni shiftbe plusz egy inbound-ost. Válaszolt, hogy reggel meglátja, mit tehet.

A délután azért is lenne jó, mert hosszabb, mint a délelőtt. Meg nem kell korán kelni. Cserébe viszont későn érek haza. Hát, valamit valamiért!