KETTŐ-HUSZONHÉT

Ez a vasárnapi meló elég furcsa dolgokat hozott. Ilyenkor csak picking van, a pénz pedig duplának számít, ezért nagyon lelkesek a fiatalok. Nekem eddig csak egy szombatom volt, másfélszeres pénzért, de azt sem számolták el rendesen, így nem is hiányzott a hétvégi munka, de ha már így esett, hát nem bánom. Kb. annyit fogok keresni csak ma, mint a Miki egész havi rokkantnyugdíja.

A szokásostól eltérően a nyakamban hagytam a chipet, nem tettem be a zsákba még az autóban. Amikor szombaton hajnali kettő körül haza értünk, levettem és bedobtam ide az ágy melletti szekrénykébe a plasztikkártyával együtt. Na és vasárnap már a sorompó elé kanyarodtunk, amikor rájöttem, hogy ott is maradt.

Volt már ilyen, átlag kéthavonta eljátszom. Ilyenkor felszólnak telefonon a megfelelő irodába – nekem ugye az OTTO az –, lejön valaki és beenged. Igen ám, de most még senki nem volt bent. A bejárat is zárva volt, vagyis csak a biztiőrök voltak az egész épületben, és gondolom még folyt a szolgálat átadás, tehát szó sem lehetett arról, hogy bárki lejöjjön értem. Kamilt azért felhívták, de ő semmit nem tudott tenni otthonról. A zsákomnak kaptam egy szekrényt (már nem hordok kabátot, azt a két percet kibírom, amíg a kocsitól a házig elérek) és rám bízták a kulcsot, beletettem a kajás zacsiba. Addig-addig vártam, amíg a biztiőr megunta, és felengedett.

Amikor a szkennert kértem ki, a srác odaadta a billentyűzetet, hogy gépeljem be a nevem. Érdekes módon nem voltam a gépben. Volt ugyan egy másik Attila (az ő neve helyesen írva, csak engem könyveltek Atillának, bár egyesek szerint ez lenne az eredeti), de az meg Balogh volt. Találomra kikeresett egy nevet és arra adta ki a kütyüt.

A földszinten szokás szerint rengetegen voltunk, és senkinek nem akaródzott elkezdeni dolgozni, viszont mindenki beszélgetett, izgett-mozgott, lökdösődött. A kopasz soviniszta barom volt megint a koordinátor a számgépnél, aki beleüvöltött a pofámba, hogy ne hazudjak (Ld: Lengyelország megmutatja igazi arcát), és a lista szerint pont ide vagyok beosztva, tehát megint marha jó napom lesz… A gép mellett volt még egy piros kabátos, az a team leader. Ezért nem találtam a helyén, a kalitkában! Ugyanis szólni akartam neki, hogy pötyögje be a gépbe a munkaidőm kezdetét és majd a végét, de mivel ő is lengyel, hát inkább itt rontotta a levegőt. Ha holland lett volna, valószínűleg ott marad a kalitkában és hagyja, hogy follyanak a dolgok a maguk útján, de ennek a szemüveges lófejű nőnek itt kellett hetyegnie!

Odamentem hozzá és mondtam, hogy mi van. Az meg haza akart küldeni! Mondom neki, hogy nem tudok haza menni. Kérdezi, hol lakom, mondom neki, hogy Gouda. Láttam, hogy tűnődik magában, hozzá tettem, hogy kb. 80 kilométer. De hogy ilyenkor ezt nem lehet, és haza kell menni! Hogy jöttem be? Mondom, hogy a biztiőr beengedett. Hát nagyon nehezen, de beleegyezett, hogy maradjak, és elmondta vagy háromszor, hogy ez az utolsó alkalom.

Vajon a lengyelekkel is ilyen szigorúak?

A kopasz gané közben a lépcsőn állt, hogy magasabban legyen, mint a többiek, és amikor odament valaki, hogy becsekkoljon, kipipálta a nevét. Láttuk egymást a kapu előtt, természetesen nem köszöntünk, de tudta, hogy itt vagyok. Most úgy tett, mint aki nem, és hangosan kérdezte, hogy itt vagyok-e. Többen is mondták, hogy igen. (A fél év alatt azért nem csak a főnökök jegyeztek meg.) Mondtam én is, hogy itt vagyok. Azt mondta:

- Hi! (Szia.)

Általános derültség. Rávágtam:

- Hi!

További derültség.

Nem vártam meg az ilyenkor szokásos színielőadást, hogy lejön, mond valami hülyeséget, és „OK, tessék nekiállni a munkának!”, hanem vettem egy listát és kimentem egy kocsiért, hogy telepakolom.

Egész végig vigyáztam, hogy ne tudjon belekötni semmibe. A gyorsaságommal sem volt baj, láttam nálam sokkal, de sokkal lassabban dolgozó lengyeleket.

Aztán amikor elfogynak a tennivalók, átteszik az embert másik emeletre, esetleg másik hallba. Engem ez a barom felküldött a másodikra.

Felmentem, körülnéztem, hogy van-e befejezni való kocsi, és amikor láttam, hogy nincs, akkor odamentem a géphez, hogy kérek vagy elveszek egy listát. Már a kezemben is volt, amikor hirtelen előkerült a jobb könyökömnél egy koordinátor csaj, természetesen lengyel, és ingerülten kérdezte, hogy mit akarok itt. Mondom neki, hogy ideküldtek. Az nem lehet, biztosan nem a másodikat mondták, engem a negyedikre küldtek, menjek oda, nekik itt nincs szükségük segítségre!

Nincs is azon csodálkozni való, hogy ezek körbeveszik magukat a kedvenceikkel, én is ezt tenném a helyükben. De azért stílus is van a világon! Összeszorítottam a pofám, de kicsúszott rajta:

- De, másodikat mondtak! - és ott hagytam a fenébe.

A negyediken aztán kaptam egy olyan listát, amin onnan is, és a harmadikról is kellett gyűjtenem.

Ez úgy megy, hogy a Hall One-ban és a Hall Five-ban is a földszinten és a másodikon van koordinátor. A földszintiek gyűjtenek az elsőről, természetesen a földszintről, és „odakint” a nagy polcokról is, ahol a targoncák is mászkálnak. A H1-ban a Hall 10-ből és a Hall 13-ből is, a H5-ban a Hall 14-ból. A második emeletiek a másodikról, harmadikról és a negyedikről. De előfordul a 4.-en is, hogy nyomtatnak papírt, és akkor onnan mész szedegetni.

Bonyolultnak tűnik? Pár hónap után már nem az. Persze sokszor előfordul, hogy nem olvasom el figyelmesen, amit a szkenner kiír, és amikor mondjuk a H1 földszinten vagyok és felajánlja következőnek a H5 első emeletet, elfogadom, és rányomok a zöld gombra. Ilyenkor nincs mit tenni, szépen átsétálok és gyűjtök onnan.

Belekezdtél, hát meg kell enned

mindent, amit magadnak főztél -

mondja a Tankcsapda egy igen súlyos számban. Ha jók lesztek, egyszer majd megmutatom azt is. Van olyan, mint a Lopott könyvek című.

Na és tízen-húszon darab cucc jött össze a negyedikről, és a harmadikról is majdnem 30 volt várható, ez rajta van a listán, onnan lehet tudni. Sajnos a 4.-ről „nincs lift” a 3.-ra, és kézben kellett volna lehordani pár kanyarban egy ottani trolira, úgy folytatni a melót. Vagy lent összeszedni egy piros plasztikkosárba, és azt felhordani. A fenti koordinátor csaj ez utóbbit ajánlotta, de nekem nem volt sok kedvem hozzá.

Tenni viszont nem tudtam ellene, így hát lementem és uzsgyi. Viszont olyan szép tele kosár jött össze, hogy Piroska legyen a talpán, aki átvonszolja az erdőn. Nyüszögtek a kerekek, ahogy vontattam magam után. Egy (lengyel) csaj megjegyezte, hogy nehéz a kosár.

- Bizony! - mondtam neki, teljesen igaza volt. Csak kézisúlyzó tárcsából 30 kiló volt rajta. Úgy tudtam felvinni, hogy megálltam a lépcső alján terpeszben, lehajoltam, és 1-1 fokot emeltem rajta, aztán utánaléptem. Csodáltam, hogy a füle nem szakadt le! De mindegy, mert akkor meg a kosár szélét fogtam volna. Keményfaszú magyar gyerek vagyok, megcsináltam, de sajnáltam, hogy a nő nincs ott, hogy mondhassam neki:

- Egen, valóban egyszerűbb volt!

Már tudniillik a harmadikról gyűjteni és felhozni a lépcsőn.

Eljött az első szünet ideje, majd elmúlt. Visszamentem a 4. emeletre, egy lista anyagát még begyűjtöttem, aztán, mivel nem volt több, lementem a földszintre. Ez a faszkalap megvárta, amíg odajön a géphez egy zöldkabátos, és nekem támadt, hogy hol voltam. Hirtelen jött, nem voltam rá felkészülve. Mondom, hogy szünetem volt. Na de annak vége! Hol voltam fél órán keresztül? Hát a negyediken. Igen, de miért ott? Mit csináltam én fél óráig?

Nem értettem, hogy mit nem ért, pedig csak kötözködött.

Hogy micsoda? Hát dolgoztam. Fent a negyediken. Na de hol voltam én fél óráig?

Ez hülye! De nem mondhattam neki, mert ott volt az a csaj, akinek hiányzik az egyik foga – ha visszalapoztok, tudni fogjátok, ő volt a második, aki utánam jött, hogy menjünk a team leader-hez, mert túl sokan látták, hogy ez a seggfej nekem esett. Most is láthatott valamit a csajon, vagy egyszerűen ebben a sztoriban nem volt több, amit kihozhatott volna belőle, mert kibökte, hogy szünet után oda kell visszamennem, ahová eredetileg be vagyok osztva. De hol voltam egy fél óráig?!

Aztán nagyon gyorsan hozzá tette, hogy lezárja a dolgot, és ne is legyen időm megmukkanni:

- Na jó. Nem is érdekel. Tessék, itt a lista, dolgozzál!

Ezt persze nekem eddig senki nem mondta, és nem is kérték számon. Fogtam a papírt, és ahogy kifelé mentem, egyfolytában káromkodtam, jó hangosan, persze magyarul, ügyelve arra, hogy a nemzetközi szavakat kerüljem, de egyszer sem ismételtem magam, amíg ki nem értem oda, ahol az üres trolikat tároljuk.

A sztorihoz még hozzá tartozik, hogy amikor visszaértem, átküldtek az ötös hallba. Aznap akkor láttam utoljára ezt a gyökeret, és mindig későn kapcsolok, de most már tudom, hogy annak a csajnak a keze volt a dologban. Így mentett ki ez alól a geci alól, és este 7 után ő küldött vissza a H10-be azzal, hogy most már csend van, menjek nyugodtan. És tényleg, a paraszt fejű már haza ment akkorra.

Ezt a nőt is Kashának hívják, mint később megtudtam. Azóta is kedves velem, viccelődünk is, van, hogy megfogja a felső karomat – majdnem hogy ráüt. Közvetlen csaj, bírjuk egymást. Ez meg fog védeni ettől a selejttől, ha úgy hozná a sors.

Közben alakulgatunk költözés ügyben is. Kamil inzéti, a kis Kasha pasija. (Érzed ezt az alliterációt?) Tegnapelőtt volt Waalwijk-ban az irodában, és megcsinálták a szerződést, tegnap pedig lefordította angolra a holland szöveget, és odaadja pendrive-on. Egyelőre nem érdekel, mert pl. ezzel a bloggal szenvedek 2 napja, meg sok kis szar van, ami elaprózza az időmet, de nemsokára kerítek rá alkalmat, hogy a pénzügyi oldalát bepötyögjem ide. Az egy hónap kaució és az első hónap ki van már fizetve, ill. gondolom ő a többit is rendezte, én 750 eurót utaltam a srácnak, de ebből vissza fognak fizetni a fiatalok valami 110 körül. Nem is maradt a számlámon, csak kettő euró huszonhét cent. Még szerencse, hogy van némi kápé a bukszámban, bár úgy alakult, hogy mégsem mentem be vásárolni. Csak zöldség kellett volna, ahhoz meg lusta voltam.

Úgy volt, hogy hétfőn már költözünk, de elhalasztódik egy kicsit, mert állítólag pont azt a bungit vették ki előttünk… Szerintem csak zsebpénzt próbálnak legombolni rólunk, de mondtam K-nak, hogy ne adjon.

Szóval egyelőre legyen elég ennyi, hadd adjam fel végre, mert még készülnöm is kell, és lesni, hogy mikor üres a fürdő.

Tervezem egy „sorozat” írását (Vágóképek), ami időrend vagy -megjelölés nélkül rövid sztorikkal, adatokkal, ilyesmivel szolgálnának. Tudod, fel-felbukkannak dolgok, amiket már nehéz vagy felesleges lenne visszamenőleg beilleszteni bárhová is, de a hangulata vagy tartalma miatt érdemes lejegyezni, már csak a feledékenységem miatt is. Nekem is jó visszaolvasni néha a régi dolgokat, újra átélni vagy csak rácsodálkozni:

- Jé! Ilyen is volt?