KERÉKPÍR

Tegnap már ¼ 12-kor ki kellett csekkolnunk, nem volt több inbound-olni való. A pickerek persze maradtak még, pedig napközben egy csomót átküldtek hozzánk. Most nem bírtak volna minket odaküldeni! Több mint 2 órát vártam rájuk – meg persze a buszra.

Marcinék megéheztek, és megkérték a sofőrt, hogy nézzünk be a McDonald's-hoz. Az éjjel zár, meg a Burger fucKingben is már fent voltak a székek. Rákanyarodtunk a Mc Drive In-jéhez vezető sávra.

Megállt az autó egy oszlopnál, ahol láthatólag lehet valamit rendelni. Marcin szállt ki, az alfahím, majd ő intézkedik.

- Hallo!… Hallo!…

Kiszálltam én is, és felgyalogoltam az épületig, az első ablakig. Bent rontotta a levegőt két fiatal nőszemély. Megkérdeztem, hogy nyitva vannak-e, az egyik válaszolt, hogy még 5 percig. Tehát ez egy órakor zár.

Visszabattyogtam, de már messziről intettem egy nagy OK-t, mire M. ismét nekikezdett hallózni. Amíg visszabarangoltam, senki nem „vette fel” neki. Mondtam, hogy öt percünk van még, közben a mellettünk levő sávba beállt egy fehér furgon, neki több esze volt, mert előttünk sorolt be. Közben valamit visszaválaszoltak a nagy embernek, beültünk a kocsiba és beálltunk a szakadt verda mögé.

Amikor sorra kerültünk, és a csajok kérdezték, hogy mit szeretnénk, kikiabáltam:

- Nincsen rajtam nadrág!

Azt nem tudom, hogy meghallották-e, de a buszban megdermedt a levegő. Vagy nem értették, mit mondok, vagy komolyan vették, vagy nem tudom. Amikor tovább mentünk a kiadó ablak elé, M. megkérdezte:

- Gondolod, hogy rámennek a csirkédre?

Először nem értettem, de aztán leesett, hogy értette.

Amikor beálltunk a másik ablak elé, kiordítottam, hogy tele kérem, de ők sem reagáltak. Biztos fáradtak voltak már, vagy egyszerűen megszokták a sok hülyét napközben.

Kezdem unni, hogy vadidegenek (is) idejárnak kölcsönkérni a bringámat! Már gondolkodtam azon is, hogy pénzt szedek érte, de akkor el kéne tűrnöm, hogy akár reggel 7-kor becsengetnek. Malwin mondta a frankót:

- Ne add kölcsön senkinek!

Kasia (a lengyelek így írják) kérdezte:

- Még Marcinnak sem?

Ez a kérdés aztán függőben maradt.

Ma direkt korán bementem vásárolni, ami azt jelenti, hogy 11-kor már kijöttem a Plus-ből(-ból, tökmindegy, csak a hollandok ü-vel ejtik), éppen harangozott a templom, ami már régóta eü központ. Amikor visszaértem, a szomszéd házból az egyik srác már ott toporgott a küszöbünkön, valakivel beszélgetett a nyitott ajtón keresztül, de nem láttam, kivel. Mire felléptem a teraszra, már meg is fordult, hogy engem keres. Természetesen a binyigli kellett neki „egy fél órára”. Odaadtam neki, de nem tudtam letiltani az arcomról az érzést, hogy már nagyon elegem van belőlük.

Valamikor visszahozta, de én nem hallottam, csak a gépet láttam a helyén, amikor lementem zuhanyozni. Kerestem a kulcsot, de az nem volt sehol. Kérdezgettem a többieket, senki nem tud róla. Marcin át is ment a szomszédba, bezörgetett, de senki nem nyitott ajtót. Én sejtem, mi lehetett! Jöttek autóval, hogy beviszik őt is vásárolni, erre gyorsan visszadobta a gépet, a kulcs meg nála maradt. Nyilván még nem értek vissza, amikor M. kereste őket.

Amikor kijöttem a fürdőből, Marcin mondta, hogy lazítsak, meglesz a kulcs. Mondtam neki, hogy nem vagyok ideges (ez azért nem teljesen igaz), mert ettől kezdve nem fogom odaadni a binyiglit senkinek.

- Nekem sem? - firtatta, amíg baktattam fel a lépcsőn. Nem válaszoltam, értsen ennyiből.

- Nekem sem? - erősködött. Megálltam a korlátnál, mint egy frissen zuhanyozott Mussolini, és leszóltam a néphez:

- Itt van három darab bringa. Miért mindig az enyém van a középpontban?

Költői kérdés volt, nem vártam rá választ, ott hagytam a francba a hallgatóságot. Ő persze utánam szólt:

- Mert a tiéd a legjobb! Olyan, mint egy Lamborghini.

Nem vitatkoztam. Végül is igaza van.