PÉNTEK 13

Pénteken szabad vagyok – gondoltam én.

Reggel valamikor felkeltem, sajnos volt még annyi kaja, hogy meg tudjak reggelizni, persze csupa tiltott dolog: sajt (tejtermék), csoki (cukor), csokis kex. Csak a kenyér volt frankó, meg vettem csütörtökön mazsolát a Plus-ban. Nem akartam nagyobb bevásárlást csinálni, pl. tojást venni, mert a melóba menet a zsák egyik zsebében az esődzsekim van, a középsőben a kaja, a kicsiben meg zsé meg papírok, ilyesmi. És azért mondom, hogy sajnos, mert ha nem lett volna, legalább felkerekedek és bemegyek a városba, mindegy, valamelyikbe, de így nem volt fontos. És piszok álmos is voltam. Ittam egy tiltott kávét is, de nem lett jobb.

Már az ebédemet is elköltöttem – de hülye szó ez, hiszen csak megettem! -, és még mindig jobbra dőltem, balra dőltem, nem akaródzott elindulni.

Azt nem tudom, írtam-e, hogy Max haza akar menni. Itt szarul mennek a dolgok, most 10-e előtt valamivel kaptak fizut, és nem annyi, mint amennyire vártak. Levonni mindent levonnak, de állítólag nem adnak meg mindent, amit kéne, az órák különben is kevesek stb. Na és haza akar menni, aztán majd januárban kimegy Angliába. A legjobb barátja Írországban van, de ott is kevés a zseton, hát majd megszállják Londont, és ott majd jó lesz.

Nekem meg ugye, mint magyarnak, rögtön az ugrott be, hogy milyen jó, hogy pénteken nem dolgozom. Ugyanis vagy itthon leszek, amikor Max elindul, vagy bent leszek ar városban, mindegy, valamelyikben, és akkor majd minden nálam lesz. Laptop, külső meghajtó az összes filmmel és könyvvel, tablet, e-book olvasó, fényképezőgép… De csak egészen véletlenül!

Nehogy eltűnjön valamelyik.

Ugyanis, hát gondoljatok bele, nem vagy otthon. A srác elindul egy céltaxival, amit odarendel, hogy ne kelljen a cuccait hurcolgatnia Amszterdamig vagy Utrechtig a repülőtérig. 15 óra alatt kocsival is otthon tud lenni, de mire megjössz a melóból, már rég elérte Németországot. Ha ESETLEG véletlenül valamit magával visz, ami neked hiányozna, mire kijön a rendőrség hogy megnézze a fényképezőgép hűlt helyét, vagy ilyesmi, szereznek egy magyar tolmácsot, mert a jegyzőkönyv azért mégis csak egy hivatalos dolog, nem lenne jó, ha félreértések lennének benne, és akkor biztos, hogy szólnának az Interpolnak? A másik lengyel pedig mindenre megesküdne, ami szent, hogy nem volt nálam semmi ilyesmi.

Na neee! Jobb félni, mint beszarni!

A gépet különben is be kell vinnem, hogy valami Nethez jussak, azok az apró szarok meg csak elférnek a zsákban! Ha kiveszem a jackie-t, simán, és visszafelé még kaját is tudok venni.

Egyszer csak hallom, hogy Arek, aki nagy kaján, és ezért egyszer beleverem a fejét valami kemény dologba, kiabálja, hogy “Magyar! Magyar!”

Anyádnak kiabáljál, én tudom a te neved, majd tanuld meg te is az enyémet, hevertem tovább. Azért a gyomrom elkezdett szűkülni, mert ha ilyen hangos, akkor valami olyan történt, amin majd ők kegyetlen jót fognak röhögni.

Idejött és bedörömbölt az ajtómon. Én halál nyugodtan, kedvesen, ahogy szoktam, kiszóltam:

- Yes, come inside!

Feltépte az ajtót, és bebömbölte a cirka 150x250-es személyes aurámba, hogy menjek dolgozni most, nagyon sürgős.

Már nem tudom, hogy pontosan miket mondott, meg milyen nyelven, de megértettem. Erre persze felment bennem a pumpa – mintha a vécében a kagyló mellé ültem volna -, és nem azért, mert csak úgy hirtelen el kell menni dolgozni, illetve azért is, mert ugye minek rángatják az embert, hanem a bunkó stílusa miatt. Most ezért neki jópont jár az OTTÓ-tól vagy a Doctatától, hogy ő engem így sürget? Vagy előbb fogok beérni? Hiába egy fejjel magasabb nálam, egyszer betöröm azt a sunyi képit!

Na, kimegyek, ott áll az ajtóban a Max is, mert neki is ott kell lennie, ha valahol valami történik, meg a lépcső aljában a Robert. A Max is harsog valamit a fülembe, mintha legalább is négy házzal odébb lennék, de nem értem, és nem is érdekel, mert ők nem számítanak. Robertet kérdezem, hogy mi újság, aszongya, menni kell dolgozni. Idegességemben azt kérdezem, hogy holnap? (tomorrow), pedig mát akartam mondani (today), és ezen persze röhögnek a lengyelek. Nem, hanem ma, most rögtön.

Most rögtön, mi? Az anyátok szomorodna meg! És mit csináltatok volna, ha most bent ülnék egy presszóban és neteznék? Hiába hív fel telefonon, azt mondtam volna, hogy nem tudok menni, mert túl sokat ittam.

Há hógyne! A szabadnapomon? Mi az, hogy nem tehetem meg?

De otthon voltam, és józanon.

Na jó, parancs az parancs, és a seregben megtanultuk, hogy megbaszni nem lehet, mert szaporodik. Azért káromkodni azt szabad,és teszem is szorgalmasan, közben azért vigyázva, hogy kerüljem azokat a kifejezéseket, amik túl nemzetköziek. De hát gazdag a magyar nyelv!

Valamelyik régebbi pólóm volt rajtam, jó kis sófoltos – ja, majd a mosást el kéne intézni végre! -, azt lecseréltem egy újra. Szó szerint, mert ezeket még nem használtam, van még vagy 2-3 darab, de lassan elfogynak. A gatya ugyanaz rajtam, az jó lesz még, mert csak kettőt vettem, tiszta zoknit fel, cipő fel, chip a nyakba, kerékpárkulcs… A zsákba bedobálom az éppen megkezdett kenyeret, a darab sajtot (90 deka volt, a fele még megvan), meg a mazsolát, bár azt este nem esszük, mert éjjel erjed a pociban, az nem jó. Azért viszem, inkább több legyen, mint kevesebb. Tele is lesz vele a zsák.

Ahogy tekerek, hangosan káromkodom, az le is vezeti az idegességet, meg egy kicsit bele is lovall. Persze jönnek a képek: Most aztán szabad a vásár, Max még nem indult el, az összes műszaki cuccom ott van, a gép az ágy alatt, még az aksit is beletettem neki, hátha olyan helyen lesz wifi, ahol nem férek oda a kettőhúszhoz. A málhazsákomat csak ki kell nyitnia, rögtön ott a fényképezőgép, kicsit turkál, ott van a többi is… A kis maradék pénzem ugyan nálam van, de szar lenne, ha ezekből bármit lenyúlna, otthagyni a Mikinél meg nem akartam, mert mi van, ha tényleg nem megyek vissza többet.

Mi van, ha ezekből MINDENT lenyúl? A fényképek a gépről meg a két kicsiről a szériaszámokkal megvannak, de a laptopon, mert lusta voltam letölteni egy pendrive-ra. És ha nem lettem volna lusta, mit érek vele? Egy szalmaszálat keresztbe tettek volna érte, hogy megtalálják? És ha igen, akkor sikerült volna?

Tekerek, mint állat, azt sem tudom, mennyi az idő, vagy hogy hányra kéne bent lennem. Kivételesen szépen süt a Napocska, biztos szeretne megnyugtatni, de csak félig-meddig sikerül. Már nem egyszer látom, hogy vannak, akik gyalog mennek be a melóhelyre. Nem biztos, hogy oda, ahova én, de arrafelé nem jár semmi, és elég korán el kell indulniuk, hogy időben beérjenek. Lehet, hogy nem kéne siránkoznom a biciklizés miatt? Ha időben indulnék el, nem izzadnék le annyira, és hiába lassan megyek, azért közel sem annyira strapás, mint lesétálni azt a pár kilométert. Meg vehetnék végre egy gumiszalagot egy bringaboltban, vagy addig, vagy helyette egy trikófüles nylonszatyorba pakolnék, amit valahogy felkötnék a kormányra. A legjobb lenne, ha a bal oldalon a csengő tartaná, a jobb oldalon meg… van egy aránylag hosszú kék gumim, azt beakasztom a jobb fülébe, és valahogy átvezetem a csengőre a végét…

Amikor megérkezem, találok egy jól megjegyezhető helyet a bringának, besietek, és látom, hogy jó hosszú sor áll arra várva, hogy beengedjék őket. Úgy látszik, sokakat riasztottak, de lehet, hogy ez csak egy szokványos váltás. Azért elég nagy ez a hodály!

Megpróbálom megtanulni a fiók számát, ahová begyűröm a hosszúujjú pólót meg a zsákot, de érzem, hogy most nem megy. Leszarom, majd hazafelé megtalálom, egy rossz fióktól jobbra lefelé, narancssárga ajtó.

Közben lassan elfogynak előttem az emberek, átnéznek kézi fémkeresővel, mehetek. Már átjutok a biztonsági kapun, amikor eszembe jut az a rohadt papír az új bankszámlámmal. Este nem tudom, mikor fogok végezni, már nem lesz senki az irodában, holnap szombat, de egy sms-ben lemondták (azt bezzeg meg tudták írni, hogy szombaton ne menjek, de azt nem, hogy ma igen!), leghamarabb hétfőn, ha el nem felejtem ugye, és a következő részlet is a magyar kártyámra fog jönni…

Visszafordulok. Most még közel vagyok, kiugrom érte, aztán be az irodába, majd utána csekkolok be, magukra vessenek, miért nem szóltak időben, hogy kellek nekik!

Visszamegyek, és… nem találom a fiókomat. Ami szerintem az lenne, az nyitva van, a körülötte levő zártak nem nyílnak a 1228-ra. Lehet, hogy idegességemben elnyomtam valamit a záron? Mondjuk 1122, és a 8-at már nem is regisztrálta, mert 4 számjegy után lezárt. Vagy mi van, ha 1222-nél zárt le? Hát bakker! (Ami egyébként péket jelent hollandul.) Hát pék! Az hagyján, hogy nem tudom leadni a papírt, de hogy jutok haza?

A biztiőr aszongya, hajnali 3-kor kinyitják a szekrényeket. Addig még alig egy fél nap van hátra. Csekélység!

Ettől nem lettem nyugodtabb. Megyek a white board-hoz, fehér tábla, itt mindenkinek a neve egy kártyán, amin mágnes van, oda tesznek, ahol dolgozni fogsz aznap. De legalább is ott kezdesz, aztán majd kiderül, hol kellesz jobban. Egy kerek asztalnál áll egy-két zöld kabátos… manager?, akik kipipálnak a listán.

Én nem vagyok rajta.

Nem vagyok az aznapi listán, be sem kellett volna jönnöm, ezek szépen megszervezték, hogy eljöjjek a házból, addig kirabolnak, és Max árkon-bokron túl jár a cuccaimmal!

Na, kérdezem, most mi van? Azt mondja a zöld színű csaj, hogy menjek fel az OTTO irodájába és kérdezzem meg a manageremet. Felkullogok, de tudom, hogy ezzel csak le akar rázni, ne ő küldjön haza, hanem a közvetítőm.

Fent a srác belenéz a gépbe, és azt mondja, rajta vagyok az ő listáján, menjek, csekkoljak be és fogjak egy szkennert.

Jól van, végül is reggel 3-ig piszkosul ráérek, ha végig fizetnék az időm, még az lenne a legjobb.

Újra le, a white board-nál azt mondják, 5-ös terem, földszint. Elmegyek hátra a kettes szervizponthoz, ahol tegnapelőtt kitöltöttem egy papírt, most megkapom rá a kártyámat. Állítólag csak erre adnak ki szkennert. Viszont azt az egyes pontnál fogom felvenni, mert az van közel ahhoz a kütyühöz, ahol nekem be és ki kell jelentkeznem. Megint vissza, és végre odakoccintom a chipem, mostantól ketyeg az órám. Ha nem lettem volna ilyen hülye szerencsétlen, már ezzel kezdtem volna, hadd fizessék azt is! A kártyámra csak rápillantanak, ugyanúgy lehetett volna egy 17 éves kislányé, le sem szarják, odaadnak egy szkennert az újabb fajtából. Ezt már szeretem!

Bár még mindig marha ideges vagyok, nyugtatom magam. A jelenlegi helyzetemen nem tudok változtatni, azért stresszelni kár lenne, majd meló végén meglátjuk, mi a helyzet. Talán lesz olyan kombináció, amire kinyílik valamelyik.

Az ötös hallban egy csapat lengyelbe botlok, a legnagyobb darab látszik a főnöknek. Amikor a többiek elmennek a fenébe, mondom neki, hogy itt kell dolgoznom. Azt mondja, ők picker-ek, vagyis kiszednek a polcokról, az inbound-osok főnöke egy Reggie nevű tag. Keresem, keresem, de senkit nem látok, végül egy fickóba botlom, persze nem ő az. És persze nem tujda, hogy hol van. Mászkálok még egy darabig, aztán feladom. Visszamegyek a white board-hoz, elkapok egy zöld színű csajt, és megkérem, hogy keresse meg nekem Reggie-t, mert én nem ismerem, nem tudom, hogy néz ki, és nekem nincs rádióm, hogy megkérdezzem tőle, hogy hol van. Végig mér, látja, hogy egy kissé feldúlt vagyok, nem is próbál vitatkozni. Valakivel dumál valamit, és azt mondja, hogy menjek vissza oda, és keressem Arielt.

Arielt, mi? A sziget szellemét a Viharból! Vagy a tengeristen lányát, egy félmeztelen sellőt! Ma mindenki hülye?

Kérdezem, hogy néz ki Ariel? Azt mondja, egy szakállas fazon.

Egy szakállas sellő? Ha nem ő, akkor én őrültem meg.

Jó, megyek, nem vitatkozom. Én ennyi pénzért akár hülye is lehetek. Visszamegyek, kérdezősködöm utána, és mutatnak egy szakállas, ruhába öltözött pasit, aki egy targoncán ül. Na jó, ez megvan! Elkapom, mondom, hogy mi van, felküld a negyedikre (fourth). Felmegyek, persze gyalog, a liftet csak teherszállításra használják, és keresek egy trollit.

Nincs.

Így nehéz lesz inbound-olni, hogy nincs mit.

Kolbászolok körbe-körbe karikába, addig is hadd múljon az időm, elkap a floor manager, egy szemüveges muki. Mit csinálok? Mondom neki. És ide küldtek? Egen, de lehet, hogy az elsőre (first), én legalább is ide értettem. Menjek le a harmadikra.

Jó! Ma semmi sem drága! Ti már nem tudtok felhúzni, ahhoz ez kurva kevés, hogy én ilyenek miatt idegeskedjek. Kábé most jut az eszembe, hogy péntek van és tizenharmadika.

Még jó, hogy nem vagyok babonás!

A nap hátralevő része aránylag békében telik. Először találok egy-két trollit, azokat inbound-olom, aztán amikor elfogynak, épp szünetem van. A 15 percből csinálok vagy 35-öt, de leszarooom!, próbáljon valaki beszólni, hosszában tépem ketté!

Senki nem teszi.

Amikor visszamegyek, nincs trolli, a szemüveges muki, mert ezeknek két szintjük is van úgy látszik, megkér, hogy takarítsak.

Ez abból áll, hogy sétálgatsz, és gyűjtöd a szemetet. Röhej, mert elvileg nincs szemét, de persze azért mindig van egy-egy leszakadt sarok, amikor bontják a kartont, vagy egy üres doboz, amit ott hagytak, mert lusták voltak elvinni, esetleg ugyanez egy polcon, ami kartonnal együtt lett berakva, de azóta kifogytak belőle a cuccok. Eredetileg egy kocsit kéne tolnom és abba gyűjteni ezeket, de ha gyalog vagyok, nem kell kerülgetnem a sorok között a többi kocsit, amit persze betolnak, ne kelljen az esetleg nehezebb látdákat vagy dobozokat becipelniük. Így többször kell kimennem a helyre, ahol gyűjtjük a kartont, de addig is telik az időm, elsétálgatok.

A második szünetem 30 perces, azt betartom. Negyed órával később kezdtem, mint ahogy az ki volt írva, de legalább nincs az a nagy tömeg a kantinban. Nem sokkal később elkapott a muki, hogy nincs munka, menjek haza. Még 9 óra sem volt.

Szóval ez volt az a halaszthatatlanul sürgős dolog, amiért engem félálomból fel kellett ugrasztani, hogy a lengyelek kórusban röhöghessenek rajtam, vásárlás meg netezés helyett be kelljen tekernem és el kellett felejtenem a szekrényemet, hogy csak reggel jussak haza, és ha esetleg lenyúlták a zsákom, mert látták a számot, amit beütök, akkor még gyalogolnom is kelljen a hajnali hidegben, aztán valahogy pótolnom az ellopott igazolványokat, amiért valószínűleg vissza kell mennem Budapestre… De már csak fáradt voltam és elcsigázott. A takarítás több erőt vett ki belőlem, mint a bepakolás. Talán mert addig sem tehénkedem a kocsira, vagy nem is tudom.

Sok szekrényt végigpróbáltam, jóval többet, mint amennyi számításba jöhetett. Mondom a biztiőröknek, hogy mi van, mondják a 3 órát. Az a nő volt, aki az első napomon, meg egy kissé elhízott srác. Kijött a nő, és mondta, hogy ha rámutatok egy szekrényre és kinyitja a saját kódjával, de nem az a szekrény volt az enyém, az elég ciki. Mondom neki, hogy tudom, nem is kívánom, hogy itt most kinyisson mindent, ami szerintem az enyém lehetett. Mondom a kódot, meg hogy esetleg milyen variációkra gondolok, de amikor ő is próbálgatja, és nem megy neki, azt mondja, visszanézi a kamerán, hogy melyik volt az.

Hát pék! Ez eddig miért nem jutott senkinek az eszébe?

Visszanézik, és megvan, igen, narancssárga – de hát én is ezt mondtam, csak nem tudtam, hogy melyik az! -, és a faszi kijön és kinyitja a mindentnyitó kódjával.

Ez az? Ez, ez! Hálálkodom, ők elnéző mosollyal nyugtázzák, hogy nahát, ez is milyen hülye ez a magyar, biztosan mondják, hogy 60 deka kenyeret hoz magával, 40 deka sajtot, 30 deka mazsolát, aztán szinte az egészet haza viszi, de hogy melyik szekrénybe rámol, azt nem bírja megjegyezni, de sebaj, felőlem kiröhöghetnek, ha akarnak, nekik most meg van engedve!

Hazafelé akkora szél van, hogy majd lefúj a bringáról! Amikor a Taxandriabrug-ön át megyek, mert mostanra már a nevét is sikerült megjegyeznem, úgy kell lefelé tekernem, mintha felfelé mennék! Nem is tudom, hogy sikerült felmennem!

A túloldalon, a VW boltnál le is szállok a gépről, mert annyira fúj. A fák között úgy bömböl az orkán, hogy komolyan mondom, majdnem megijedek. Amikor bent a házak között csendesedik az idő, felszállok, de rögtön nekiáll fújni.

Mi van, Uram? Azt akarod, hogy később jussak haza? Persze mi az a későn a 3 órához képest? Vagy ki vagyok rabolva, és ahhoz kell szinten tartani az adrenalint, hogy ne hagyjam annyiban és még az éjjel intézkedjek?

De aztán amikor hazaérek és benyúlok az ágy alá, ott a számítógépem. A málhazsákot ki sem nyitom, nem is zuhanyzok, beledőlök az ágyba és 30 méter mélyen alszom.

Reggel Martin mondja, hogy úgy horkoltam, hogy fülhallgatóval kellett aludnia, de végül is nem baj. Na, hát százszor jobb fej ez, mint a lengyelek!

Azért belenéztem a pakkomba, és persze minden megvan. Nem mindenki olyan, mint a magyarok, hála Istennek!