LENGYELORSZÁG MEGMUTATJA IGAZI ARCÁT

GRIZZLY LISTÁJA

Tegnap volt a legszarabb napom a cégnél!

Legalábbis nagyon remélem, hogy még egyszer nem kell ilyeneket átélnem!

Jött egy sms, amiben lemondták a szombatomat – ez már hagyományos -, aztán még egy, hogy 13:30 helyett 15:30-kor kezdődik a munkaidőm, 20 óra helyett éjfél 1-ig tart, és nem berakás lesz, hanem kiszedés.

Ez utóbbi mindig olyan nyögvenyelős! Sosem vagyok rajta a listán, küldözgetnek Ponciustól Pilátusig, nézegetnek a számgépben, és közben mindenki fontosabb, mint én. Bármilyen problémával odamehetsz ilyenkor, biztos lehetsz benne, hogy soron kívül megoldják, csak velem ne kelljen foglalkozniuk!

Így volt ez most is. Bementem, megkajáltam, lementem a kütyühöz, ahol be szoktam csekkolni, aztán irány a White Board. Ott azt mondták, hogy menjek át a 10-es raktárházba és ott jelentkezzek a team leader-nél. Ott nem volt senki, és pár perc ácsorgás után bementem "a földszintre", ahová ezek úgyis küldtek volna. Ott persze senki nem tud rólam semmit, a nevemet sem ismerték, mintha nem csináltuk volna már végig ezt vagy ötször!

Van ott egy alacsony, frusztrált képű csaj, az nagyon szeret levegőnek nézni. De mondjuk a többi sem marad le nagyon mögötte. Mondom neki, hogy nem muszáj nekem pickingelni, ha nem vagyok rajta semmiféle listán, én boldogan elmegyek inboundolni. Nem, nem, azt nem lehet, mert ha pickingelni küldtek, akkor azt kell csinálnom!

Visszaküldtek a WB-hoz.

Visszabattyogtam. Én leszarom, 8.70-ért elsétálgatok egész este, ezen már ne múljék!

Rátámaszkodtam az asztalra. Ez olyan kerek talponálló stílusú asztal, állva kell mellette dolgozni, végülis csak arra az időre van itt valaki, hogy a beérkező embereket kipipálják és eligazítsák. Sőt, most már az sem, mert rád szólnak, hogy nézd meg magad a fémtáblán, amire kibiggyesztik a neved egy mágneses kártyán, hogy hányas hall hányadik emeletén kell aznap dolgoznod. Persze ez csak a berakásra vonatkozik, nem is értem, miért ide kellett jönnöm.

Na, előkerült az egyik ilyen kipipálós csaj, ennek rövid sötét haja van, a másik a Halászjutka, ez hasonlít a Halász Jutkára, azért neveztem el így, ezek zöld kabátkában vannak, és szokott lenni velük egy magas piros kabátos fószer is. Ilyenkor felszívódnak, valahol eltöltik az időt, aztán ha műszakkezdés jön, megint összeverődnek, hogy 10 percet dolgozhassanak.

Kérdezi, hogy mi újság. Mondom neki, hogy semmiféle listán nem szerepelek, és ide küldtek. Mert hogy mindig ide küldenek, amikor nem tudnak velem mit kezdeni. Felmentünk a lépcsőn, be egy irodába, ahol Halászjutka ült a gép előtt. Ez szabályszerűen elzavarta onnan, levágta magát, és vadul guberálni kezdett benne. Közben pergő párbeszéd zajlott közöttük, talán mondanom sem kell, hogy lengyelül, és ha jól éreztem a hangulatot, a pickinges csajokat szidták.

Aztán kijött a lézernyomtatóból egy papír, azt a kezembe nyomták, és visszaküldtek.

Ez egy fekvő tájolású nyomtatvány volt, rajta egy sor apró betűvel, hogy kiférjen (micsoda pazarlás!), és az én adataim voltak rajta. A nevem, a cég, aki "üzemeltet", meg mindenféle ilyesmi. Egy egyszemélyes lista.

Na, visszamentem, és megvártam, amíg hajlandó volt a rosszkedvű nőszemély észre venni. Felnézett azzal a tekintettel, hogy "na mi van?", én pedig odanyújtottam a papírt:

- Itt egy lista, amin rajta vagyok.

Nagyon kellett vigyáznom, hogy ne röhögjek a képébe!

Ő halál komoly képpel ránézett, letette, valamit pötyögött a gépbe, és azóta léteztem a számára. Legalábbis aznap este. Aztán majd legközelebb elkezdjük elölről az egészet.

ZÖLD SASOK

Rögtön az első kanyarom olyan volt, hogy fel kellett mennem a másodikra, ott összeszedni vagy 7 dolgot, átmenni a másik warehouse-ba, és ott is vagy hármat. Az út a kantin mellett vezetett el, mert véletlenül nem a legrövidebb ösvényt választottam, hanem a Sárga Utat.

Nem vicc, két sárga sáv vezet végig gyakorlatilag az egész emeleten, illetve mindegyiken, és arra való, hogy ha ezt követed, nem tévedsz el, ugyanis előbb-utóbb minden stratégiai ponthoz eljutsz.

Nekem recsegett-ropogott a nyakam, és feszült a tarkóm. Talán az idegesség miatt, hogy ilyen semmibe vesznek, talán elfeküdtem... De hát akkor miért csak most érzem? Azt tapasztalatból tudom, hogy hiába masszírozom. Magas lenne a vérnyomásom? Nem csodálkoznék rajta. De ez a recsegés, ez nem attól lesz. Jó lenne valami kenőcs, ami vérbőséget okoz...

Eszembe jutott a kávé. Az tágítja az ereket. Nem vesztek vele semmit, legfeljebb nem használ, na bumm!

Csináltam én már ilyet kiszedésnél, hogy amikor a másodikon jártam, beugrottam a kantinba, kivettem az automatából a kávét, letettem valahova, ahonnan nem kukázzák ki, és mire körbejártam és összeszedtem a cuccokat, addigra kihűlt, csak meg kellett innom. Kétszer két perc, és hát ha ezért szólnak, akkor tényleg menjenek a fenébe!

Szerencsére mindkét raktárházból csak kicsi dolgokat kellett szednem, és már ittam a kapuccsinómat, amikor a vécé felőli ajtón bejött Ana.

Ez az a nő, aki a legelső napon betanított. Jóban vagyunk, éppen tegnap (mármint csütörtökön) mondta, hogy van egy héthónapos kislánya. Németet tanított, és bár a hollandokhoz képest nem kapunk sokat, nem hiszem, hogy ennyit megkeresett otthon Lengyelországban. Gondoltam, elsütök egy szóviccet.

- I am picking. I picked a coffee.

Ebben a pillanatban az irodák felőli ajtó előtt megjelent a három zöld kabátkás nő: a Halászjutka, a rövid hajú, és egy idősebb harmadik, aki alacsony és szétcigarettázott hangja van. Halászjutka megtámadott.

Micsinálok? Kávét iszom. De nincs szünet! Aha, tudom. De hát ezt nem tehetem!

Na most hogy magyarázom meg neki angolul, hogy recseg-ropog az összes nyakcsigolyám és kötött a tarkóm?

- Fáj a fejem, és gondoltam, hogy a kávé majd segíteni fog.

Úristen! Ez rosszabb, mintha nem mondtam volna semmit! Pont a nőknek szokott fájni a fejük!

- Attila, ezt nem teheted! Már a múltkor is mondtam!

Igaz, egyszer rajtakapott, hogy bent kajáltam és nem volt szünet. Az úgy volt, hogy nem volt harmadik szünetem, csak dolgoztattak (mert hogy ilyen a picking: ha sok meló van, nyomni kell, ha nincs meló, akkor meg mehetsz haza), én meg csináltam magamnak. Nem adtam le a szkennert, mert azt is bevezetik a gépbe, és akkor mi a fenét csináltam negyed óráig, ha nem dolgoztam, miért csak utána csekkoltam ki, így hát beültem kajálni, előttem a szkenner, ezt meg beette a fene. Úgyhogy most másodszor buktam le.

Párszor széttártam a karom, nem jött szó a számra. Ilyenek jutottak eszembe: Akkor most megbüntet? Ezt hogy mondják angolul?

Meg ilyenek: Akkor most menjek haza?

Basszus! Mit lehet itt mondani?

Inkább nem mondtam semmit.

Aztán sarkon fordultam és otthagytam őket. Ugyanis kezdett elmenni a kedvem az egésztől, és ilyenkor az szokott lenni, hogy nem nézek semmit, felveszek egy nyegle stílust, vagy ami még rosszabb, agresszívet, és attól kezdve nem alakulnak jól a dolgok.

Viszont a kávé segített. Ha vérnyomás probléma volt, hát levitte, ha rossz vérellátás, akkor pedig megszüntette, de jót tett.

MAJDNEM ÖSSZEJÖTT

De akkor már ideges voltam, és magamban puffogtam.

A rohadt anyátokat! Azt nem veszitek észre, amikor más után is összeszedem az üres kartondobozokat, meg az útból a műanyag pántolószalagokat, hogy ne tekeredjenek fel a targonca kerekére, meg hogy kéretlenül is segítek boldog-boldogtalannak, de ha bejövök egy rohadt kávéra, akkor már rögtön torokra kell támadni? Mélységes átéléssel jött ki belőlem:

- Menjetek a picsába!

Ezt aznap jó párszor elismételtem, de azért vigyáztam, hogy ne legyen senki a közelemben.

A harag hullámokban tört rám, és tényleg nem bántam volna, ha haza mehetnék. Vagyis hát el innen. Aznapra bőven elegem volt mindenből. Úgy kellett mindig magamra szólnom, amikor üres dobozokat láttam, hogy ne szedd össze, szedje az, akinek fontos a szünet ideje. Mert hogy kiveszik az utolsó darabot, a kartont meg ott hagyják.

Ez úgy van, hogy van az "odabent", ezt nem tudom másképp elmagyarázni, az 5 szintet jelent: a földszint, és 4 emelet. Az egész épületnek egy része van így kiképezve. A többi helyen csak az épület héja van, ha felnézel, a tetőt látod belülről, meg az acélszerkezetet, meg az esőztető rendszer csöveit. Illetve a másodikon van még egy szint kialakítva körben. Na és itt és a földszinten gépsorok vannak, ahol csomagolnak, irodák, amik fallal vannak elválasztva, de nincs tetejük, meg van egy nem kicsi rész, ahol ugyanúgy sorokba, "utcácskákba" vannak rendezve a polcok, egész fel a mennyezetig. Raklapokon van az áru. Az alsó két szintről, vagyis a földről és a mellmagasságban lévő első polcról mi szedünk, a többi magasságokban csak a targoncák tudnak, de ezek a trepnik le vannak fóliázva, nehogy szétdőljenek. Nagyon profi módon a villák között egy széles lézersugár mutatja, hol tart a magasság, és egy kis kamera is, aminek a fekete-fehér képét a fülkében látja a fószer. Másképp nem is lehetne! Hát ki lát fel mondjuk 10 méter magasra, hogy most pont a raklap aljánál van a villa, vagy nem?

Na, tolom a kocsit, amibe szedem össze a cuccot, közben puffogok, mint a puffogó vipera, és nézem, hogy egy targoncás fölfelé bámul, ahelyett, hogy a képernyőt nézné. Hú, de profi! A villa valahol a legfelső polc közelében lehet, és... nem mozdul a fószer. Pedig ezek eléggé tempósan szokták a munkájukat végezni.

Egyszer csak hallok a hátam mögül valami recsegést, de ez nem a tarkómban volt, és reflexből tettem egy pár gyors lépést, hogy ha potyog valami, akkor ne a nyakamba tegye. Hátra nézek, és egy trepni öblítő esik oda, ahol cirka három másodperccel azelőtt voltam!

Hát... majdnem sikerült kijutnom a melóhelyről!

NE HAZUDJ!

Amikor végzel, és sikerül letenni a kocsit is, lehetőleg oda, ahová való, visszaavázol a földszintre és nézel egy másik lista után. Ezt vagy a számítógépnél kapod, ami kijön a nyomtatóból, vagy a többi emeletről leküldött kocsikat lehet befejezni. Pontosabban előbb befejezni kell, és ha azok elfogynak, akkor kérhetsz új listát.

A befejezés pedig úgy megy, hogy miután nem szoktam nézni, hogy mi van a listán, rálövök a szkennerrel a vonalkódra. Ha kész van, úgysem fogadja el, ha nincs, akkor abban a pillanatban bent van a gépben. Felkínál egy helyet, ami lehet akár egy másik szint is, vagy egy másik hall, és a zöld gombbal elfogadod, a pirossal elutasítod. De azt nem teszed, mert valakinek úgyis meg kell csinálni.

Na, rálövök az egyikre, és beenged. Szuper! Kiírja, hogy a következő termék a 10-es warehouse 0. emeletén a 21. sorban lesz. Valami cadeaukaart*, vagy mi a szösz. Biztos olyan, mint a nyomtatópapír. Vagyis át sem kell mennem a 13-asba, emeletet sem kell járnom, az alacsony számú sor pedig azt jelenti, hogy "kint" lesz, nem "a földszinten" a szűk zárt helyen. Elfogadja? El hát! Zöld gomb, és már kint is vagyok a szekérrel.

Hoppá! Csak 20 sor van. Na neee!... Hol keressem a huszonegyediket?

Visszatolom a szekeret, mert egyszer már eltüntették így az enyémet – érdekes, hogy mindig velem történnek ilyen dolgok! - és az egyik benti sor éléhez teszem, itt nem lesz útban senkinek.

A számítógépnél a zöld kabátkás nőt kapom el, ez nem azok közül való, hanem egy másik, alacsony és a jobb első foga hiányzik felülről. Csúnyácska, de aránylag jó viszonyban vagyunk. Persze közel sem úgy, mint Anával, csak a kötelező udvariassági formula keretein belül. Mutatom neki a szkennert, hogy ezt a lokációt hol találom? Felküld a másodikra. Aztán rögtön utánam is jön, és megkérdi, hogy hol van a kocsi. Mutatom neki, hogy a 62-es sor végén. Nézzük meg!

Mi a fenét nézel rajta? Na jó, gyere! Odaérünk, és... nincs ott a kocsi! Hova lett? Honnan tudjam? Mindegy, menjek fel!

Földszint 21. sor, és menjek fel a második emeletre? Na jó!

Fent a Cuba van a gépnél, a kigyúrt srác. Ő is lengyel, mint itt 99 százalékban mindenki, az előbb odalent lebukott, hallottam, hogy a frusztrálttal dumált. Mondom neki, hogy mi van, megkérdi, hogy hol van a kocsi. Mondom neki, hogy hát azt nem tudom. Mi az, hogy nem tudom? Elmesélem neki. Elkéri a szkenneremet, megnézi, guberál a számítógépen, aztán odaadja egy csajnak, hogy menjen el az áruért. Az elindul, aztán visszafordul, és megkérdezi, hogy nem megyek-e. Dehogynem!

Csatlakozik hozzánk egy miniatűr kiscsaj, neki is valami hasonló problémája lehet. Megyünk, és közben mondja, hogy hiába földszint, be kell kopogni egy ajtón... De majd megmutatja. Én egy kissé hitetlenül, de mosolyogva, hogy a huszonegyedik sor egy ajtó mögött van? Erre azt mondja, igen.

Hm...

Megkerüljük az irdatlan hosszú csomagológépet, és egy irodaszerűséghez megyünk, ahol az acéllemez ajtón kívül nincs kilincs. Bezörget oldalt a plexin, kinéz egy kicsit görbe hátú bögre, akinek a fekete pólóján hátul az van angolul, hogy Krav Maga Nemzetközi Csoport. Hűha! Mi lehet ez a hely? A púpos kinyitja az ajtót, a csaj bemegy rajta és becsukja maga után. Mi a pöttömmel kint maradunk. Vigyorgunk egymásra, de ez nem tart sokáig, mert kilép az ajtón a csaj, a makettnak a kezébe nyom valamit, aztán visszacsukja magára. Az elmegy, én pedig nézelődöm, bár nagyon nincs mit nézni, mert olyan eldugott helyen van a bejárat, és még egy-két megrakott trolley is van itt... Tényleg mi a fene lehet ez? Felnézek, és a menyóról ilyen rúdon kis kamera lóg alá. Vajon ez azt is veszi, hogy itt kint állok, vagy csak a benti dolgokat?

Nagy nehezen kijön a csaj, és közli, hogy meg kell keresni a kocsit, 963 a sorszámának a vége. Meg is néz egy párat, persze nincs köztük az enyém. Azt mondja, itt van a másodikon, keressem meg. Meg hogy mit pickingeltem, mi volt az a három árucikk. Mondom neki, hogy semmit, időm sem lett volna rá, ez volt a legelső, amit kidobott a gép. Mindent vagy huszadszor mondok el neki, ugyanazokat a kérdéseket kapom vissza. Láthatóan nem hisz nekem. Hogy ezek nagyon drága dolgok – még mindig nem tudom, egyáltalán miről van szó -, és hogy ha nem lesznek meg, valakinek meg kell fizetnie. 50 euró darabja. Itt egy kicsit megnyugodtam. Ha nem én vettem el, nem nekem kell kifizetni. Visszamegy arra a titkos helyre, én megint kint várok, és amikor kijön, ugyanazok a kérdések. Aztán a kezembe nyomja a szkennert, és ott hagy, keresgéljek csak.

Hát ez marhajó! Ezek szerint a liftesek betolták a kocsimat, pedig egy félreeső helyen hagytam, és felküldték a másodikra, holott semmiféle utalás nem volt erre.

Ugyanis előre nyomtatott papírok vannak, amit beleteszünk a kocsiba. Ilyenek, hogy Kész, meg hogy 10. hall, 2. vloor, vagyis nem kell áttolni a másik hallba, csak fel kell küldeni a másodikra. Az enyémben természetesen semmi ilyesmi nem volt.

Egyik rejtély a másik után!

Na, mindegy, nekiállok bóklászni, és közben minden kocsin, amin lista van, megnézem az utolsó három számot. Természetesen nem találom.

Egyszer csak jön Cuba, és közli, hogy kövessem.

Odavisz a számgéphez, ahol most egy sörtehajú, ovális fejű paraszt áll, és marha ideges.

A kérdések ugyanazok, a válaszaim is, ő sem hisz nekem, újra és újra ugyanazokat kérdezi. Meg hogy mutassam meg, hogy mik azok az árucikkek, amiket én pickeltem. Nem pickeltem semmit, a legelső volt a 21. sor... De hát itt van a szkenneren, hogy pickingeltem 3 árucikket! Mondom neki, hogy az utolsó 30 percben kizárólag más kezében volt a szkennerem – ez persze nem teljesen igaz, de ezzel most senki nem törődik. Mondjam meg, hogy hol vannak, mert ez nagyon nagy probléma neki!

Hohó! Valahányszor egy lengyel azt mondja, hogy nagy problémát jelentek neki, az éppen akkor akar átverni! Emlékszünk Rotterdamban a sofőrre, aki "elfelejtette" a címet, holott reggel a ház előtt vett fel? Aztán délután kirakott egy buszmegállóban, hogy ez majd hazavisz (hova haza, ha nem is tudja, hol lakom?), közben, mint kiderült, pont az ellenkező irányba kellett elindulnom, és vagy egy óra múlva találtam vissza a Sárköziékhez.

Tajtékzik. Keressem meg a kocsit! Elveszi a szkenneremet és közli, hogy most akkor elmegyünk a team leader-hez.

Na végre! Ezek hollandok, ha jól vettem észre, ez legalább pártatlan lesz, és kiabálni sem fog. Talán megtudom végre, hogy mi a fenéről is van szó.

Rohangál össze-vissza, megnézi a kocsikat, kapkod, és kiabál velem. Az a lengyel jut az eszembe, aki a brokkoliföldön üvöltözött velem, hogy méreten aluli fejeket vágok, és kitiltott, sőt traktoron vissza is vitt a pihenőszobába. Hogy ezek mit képesek megtenni, hogy másokat kitúrjanak onnan, ahol ők vannak!

Megáll, elmeséli az egyik targoncásnak, hogy felvettem 3 árucikket, és letagadom. Ha látja a kocsit, szóljon! Ő halál komoly pofával megígéri. Ötletszerűen elkap embereket, érdekes módon csak lengyelt, hogy nézze már meg, pickeltek ezzel 3 cikket? Igen? Na ugye!

Hol vannak azok a cikkek? És hol a kocsi? Ne hazudjak!

Ezt így üvöltve, belehajolva a pofámba.

Hogy is mondjam... KIBASZOTT KURVA MEGALÁZÓ VOLT! Ott állsz, és teljesen tehetetlen vagy, mert olyannal vádolnak, amit tudod, hogy nem követtél el, de bármit mondasz, nem hisznek neked.

Ráadásul észnél kell lenni, nem kiabálhatsz vissza, nem viselkedhetsz fenyegetően, miközben veled pont ezt teszik.

És mit tesz Isten? Jön szembe egy szemüveges csaj, két kocsit tol. Illetve az egyiket tolja, a másikat húzza, érted! Ez a paraszt odaugrik, hogy nem látta-e a 963-ra végződő kocsit? Dehogynem, ez az – és rábök a mögötte levőre, amit húzott.

Így utólag ugranak be dolgok, például hogy meg sem nézte, hogy mik vannak a szekéren, rögtön elkezdte tolni oda hátra. A válla felett hátravetette, hogy maradjak ott, de hát én ezt nem hallottam, kérem szépen...

Végre megvan a kocsi, a kezében a szkennerem, dehogy várok!

Ráérősen tolja, már sehol az a lázas kapkodás, szinte ballag. Észre veszi, hogy mögötte jövök, megáll, és visszaküld, hogy várjam meg valahol. Mi a fenét tegyek? Visszaballagok Cubához, aki nem is törődik velem, mintha ott sem volnék.

Végül visszajön a paraszt, visszaadja a szkennerem, és azt mondja, hogy legközelebb ne pickingeljek cadeaukaart-ot. Látom, hogy már nincs a gépben semmi, valaki kiléptetett ebből a listából.

A VIZSGÁLAT LEZÁRULT, FELEJTSE EL

Na jó, ezt most így szépen leírtam, de akkor és ott roppant mód ideges voltam! Ideges és megalázott, és össze voltam zavarodva.

Van egy pont, amikor már nem tudsz visszalépni. Tudod, hogy most valamit csinálnod kell, és nincs visszaút. És marhára kell vigyázni, mert ilyenkor szokja az ember jó alaposan eltolni a dolgokat. Magyarországon például már vagy háromszor kiléptem volna egy ilyen nap folyamán, de itt nem tehetem, mert akkor pont oda mehetek vissza, ahonnan eljöttem, azt meg baromira nem akarom!

Vagy mehetek hajléktalannak.

Vagy mehetek vissza, csináltathatok útlevelet, és onnan Angliába, és mire kijutok, csak kabátgombok maradnak a fizetésemből.

Ami még nem is tudom, mennyi lett, mert azóta nem voltam Net közelben.

Szóval rázott az ideg.

Visszamentem "a földszintre", odaálltam a géphez és megvártam, amíg észre vesznek. És amikor észre vettek, közöltem, hogy nem akarok pickingelni. Soha többet.

Döbbenet és csend. Mert ugye ilyenkor kiabálni szoktak, meg hazamenni, és másnap kilépni, vagy hallgatni és csendesen sírdogálni. Én meg még csípőre is tettem a kezem.

Igen, mert hogy volt ez az affér, és olyan dolgokat kerestek rajtam, amit nem is láttam, és kiabáltak, és hogy én hazudok...

Éppen hogy ki tudtam önteni a szívemet, ez a bunkó ott terem. Na persze, fedezte a visszavonulását. Csakhogy elkésett vele, és egyszerre két nő dumál neki. Mondanom sem kell hogy milyen nyelven, egy szót sem értek belőle. Na nem kiabálnak, azért menteni kell a renomét, de igen határozottan, és hiába beszél vissza, lenyomják. El is megy.

Aztán odafordulnak hozzám, és mondják, hogy ezt nem tehetem. (Nem kávézhatok, nem adhatom be a kulcsot... Semmit nem tehetek!) Mert ha azt mondják, hogy kivennem kell, akkor kivennem kell. Esetleg ne fejezzek be kocsit, csak listát vigyek a nyomtatóból.

Jó, akkor kérek egy listát!

Gondosan olyat válogatnak, ami csak a földszintre szól, hogy még véletlenül se fussak össze a tarfejűvel, de nem is bánom.

Aztán egyszer csak elkap a sorok között a frusztrált arcú. Hogy szedjem össze magam, de egész emberi hangon, és hogy nyugodjak meg, ne csináljak semmit.

Aha! Kellemetlen lenne egy email az OTTO-nak, vagy pláne a Docdatának, mi? Ki kéne vizsgálni dolgokat? Meg kéne hallgatni embereket?

Először szó nélkül ott hagyom, de kétszer is utánam lép, úgy látszik, nagyon fontos neki, hogy tényleg fogjam be a pofám. Azt mondja, ne haragudjak, az az ember nem szereti a többieket.

Hogy mi? Ja, biztos arra gondol, hogy a nem lengyeleket.

Mondom, hogy jó, megpróbálok megnyugodni, de ez így most ebben a pillanatban nem fog menni.

Aztán egy pár perc múlva a hiányos fogsorú is megtalál. Mondom neki, hogy igen, tudom, már beszéltem azzal az alacsony nővel. De, azt mondja, nincs rendben, mert ezt túl sok ember hallotta.

Szóval ez a baj! Nem az, ahogyan viselkedtek velem, hanem hogy híre mehet a dolognak.

Odahív egy srácot, a kezébe nyomja a szkenneremet – na már megint! -, hogy fejezze be a kocsimat, és elvisz a team leader-hez. Most érdekes módon bent van egy piros kabátkás ürge. Elmondja neki, hogy mi volt (azt a részt kihagyja, hogy a gyökér kiabált és hazugnak nevezett), és hogy nem szeretnék többet pickingelni. A faszi is azt mondja, hogy sajnos azt nem lehet, ha arra hívnak be, akkor arra kell bejönnöm. Mondom neki, hogy milyen fontos volt, hogy hol van a kocsi, állandóan azt kérdezték, meg hogy a másodikon kerestették velem, holott egész végig a földszinten volt. Most nem fontos? Hogy ki vitte el, hova és miért, az ebben a pillanatban senkit nem érdekel? Meg olyan dolgot kerestek rajtam, ami egy elzárt helyen volt, ahol bent sem voltam. Nem csak ma, hanem sohasem.

Feláll, kijön az asztal mögül, a vállamra teszi a kezét, és elnézést kér.

Szóval le vagyok pattintva. Ennyi, és vagy elfogadom, vagy mehetek a fenébe. De hát mi mást vártam?

Visszamegyünk, kapok még egy papírt, kint veszem észre, hogy egyetlen cikk van rajta. Na, ezért nyomtatni külön egy lapot! Megcsinálom, kis segítséggel jó helyre is teszem, aztán mégis csak kijön belőlem a partizán, és felmegyek kajálni.

Mostanában a hátsó kapun járok be, és az ottani kantinba járok. Itt legalább nem futok össze Halászjutkáékkal, de ha igen, engem már az sem érdekel. Négy és fél órája nem ettem, menjenek a fancba, ezeknek a kedvéért nem fogom felborítani a diétámat!

Amikor visszamegyek, a fogatlan kérdezi, hogy mikor kezdtem. Mondom neki, hogy fél négykor. Akkor mehetek, a viszontlátásra. Hálásan megköszönöm, és indulok.

Persze messze van egy óra, még fél egy sincs, a munkaidőmnek is bebaszott ez a kaland. Leadom a szkennert, a snitzert meg a tollat és odaállok a kütyü elé. Van itt egy vízgép is, tudjátok, egy felfordított ballon van a tetején, és a bal csapból szobahőmérsékletű folyik, a jobból pedig hűtött. Falból kéne egy pohárral a kezembe, de most olyan hangulatban vagyok, hogy remélem, látszik is rajtam, talán nem fog belém kötni senki sem. Rátehénkedek az acélcsőre, ami a plasztikzsákot tartja, amiben a használt poharak vannak, és kicsit nyugodtabban átgondolom az egészet.

Valaki azt mondta, hogy a lengyelek a banda 70%-át teszik ki. Én egész nap egy magyarral, egy spanyollal, egy litvánnal és talán két hollanddal beszéltem, az ÖSSZES többi MIND lengyel volt!

Nem egyszer volt már, hogy pl. szünetben, vagy amikor takarítottam, kilépett a szkenner, és nem tudtam visszalépni, mert A felhasználó foglalt hibaüzenetet kaptam. Ilyenkor oda kellett menni valamelyik számítógéphez, és megkérni, hogy segítsenek. Tehát simán bele lehet menni a gépből a szkennerbe.

A sörtehajú csak befejezte, amit elkezdtek. Már amikor Cuba turkált a gépben, megkérdezte, hogy hol van a három árucikk, amiket pickeltem. Hohó! Mi ez, ha nem összeesküvés?

A csaj bement arra a titkos helyre, és el akarta kérni azt a bizonyos három szart, amit annyira kerestek rajtam. Ők azért nem adták oda, mert a szkenner szerint már megkaptam. Hiába tudták – csak tudták, ennyit tudniuk kell! -, hogy nem adták oda, ha egyszer már a program szerint kikértem. Az egész keresgélés fal volt. Szerintem pontosan tudták, hol van a kocsi, azért keresték és kerestették ott, ahol tuti nincs. "Fent van a kocsi a másodikon." Ezt honnan vélték tudni? És ha már ezt is a kompjúterből tudják, azt miért nem tudják, hogy a másodikon hol?

Szépen hagytam magam hülyének nézni! Mit idegeskedtem, amikor csak színház volt az egész!

Közben odajött egy néger srác meg egy fehér csaj. Dumálnak, a srácnak be vagy ki kéne jelentkezni, de valamiért habozik. Aha, lehet, hogy ő is húzza az időt, hogy kerek legyen az órája?

Egyszerre ott terem egy piros kabátos fószer. Megkérdezi tőlem, hogy végeztem-e. Érzem, hogy nagyon morcos a nézésem, de hát ezt is ideette a fene. Miért cseszegetsz, ha már segíteni nem tudsz?

Igen, végeztem!

Négerékkel dumál valamit, aztán megint megtalál. Várok valakit?

- Nem! - mondom dühösen, megfordulok és töltök egy pohár vizet. Nagy nehezen eleszi a rosseb, de már nincs is kedvem ott ácsorogni. Nulla óra tizennégykor kijelentkezem.

Jó, lehet, hogy néha túl sok az összeesküvés körülöttem, de tudod, attól, hogy paranoid vagy, még lehet, hogy üldöznek!

* Ma, szombaton amikor jöttem a Könyvtár felé, beugrottam a Plus-ba. A kasszánál látom, hogy különböző értékben lehet cadeaukaart-ot venni, ezek vásárlási utalványok.

Hát így már érthető! Ezt megéri lenyúlni, talán egy chip lehet benne maximum, simán átmegy vele a biztonsági kapun. Kétszer is előfordult, hogy a zsebemben felejtettem a bringakulcsot, és a kézi fémkereső sem mutatta ki. Ezért már érdemes ekkora felhajtást csinálni!